-Ki nem szarja le, hogy mit érzek…-motyogta. Hirtelen eszébe jutott: hiszen ő a fegyveréért indult.

-El ne felejtsem.-nyúlt a kilincsért, és egy pillanatra megállt. A feszítő érzés a torkában és a szemében, egyaránt baljós előjele volt egy közelgő viharnak.

„Nem akarok soha többé sírni.”-gondolta, miközben mégegyszer Romolus felé fordult. A fiú nem nézett rá.

-Kapd be.-mondta Sapphire és kilépett a folyosóra. Felemelte a fejét. Hiszen neki ma még van edzése. Így is késésben van.

Asp úgy érezte, mindjárt felrobban. Ezt leginkább úgy mutatta ki, hogy rendkívül nyugisan viselkedett, de ez csak a vihar előtti csend volt. Különben majd szétfeszítette az ideg.

„Három ember nincs itt, ebből az egyik mindjárt feldobja a bakancsát az ispotályban. Plusz, körül vagyok véve vagy egy tucat ostoba újonccal!”

Úgy érezte, ráomlik a hegy. Az a hatalmas, gigantikus kőhegy.

Csettintett egyet, mire egy bulldogképű katona ugrott mellé.

-Keresd meg a 6-os és a 21-es rendszámú harcost. Menj. És diszkréten, ha lehet.-mire kimondta, a bulldogképű már ott sem volt.

Hát hogy lehet így dolgozni, ha nincsenek meg a megfelelően biztosított körülmények? Hogy lehet így oktatni? Bár ezek az idióták nem tudnak csinálni túl sok mindent. Még azt sem tudják, mi az a lesállás, vagy kúszás, vagy…

-Hé, te ott! Azonnal gyere ide!-ordította oda egy fiatal fiúnak, aki bizonytalanul hadonászott a Minigunnal. Ez volt az első éles lőszeres edzése, de akkor is. Az ember néha szigorú kell, hogy legyen. Most naív szemekkel nézte a vöröslő fejű Asp-et, majd a társaira pillantott, akik elkezdtek vigyorogni, és bátorítóan integettek Asp felé, az azonban csak egy morcos tekintetet küldött feléjük. A bizonytalan intések lassan lehanyatlottak, és helyüket elsápadt arcok vették át.

-Na gyere ide, kisfiú.-vicsorgott a kamasz felé. A pattanásos képű lassan araszolni kezdett, és rémülten számolgatta, milyen gyorsan csökken a távolság közte, és az edző között. Nagyon gyorsan.

-Nem kell félned.-de a szemek villanása jelezte, hogy kell. Szegény gyerek útjában állt a tornádónak, és akármit is követett el, most a kétszeresét kapja meg annak a dühnek, amit esetleg érdemelne. Egyszerűen a tornádó útjában állt. És az lecsapott. Kétszer is, a minigun tussal.

A vérző képű, földön fekvő srác védekezően emelte maga elé a kezét, de az sem védhette meg a kitörés elől.

-HA NEM TUDSZ BÁNNI AZZAL A SZARRAL, AKKOR INKÁBB MEG SE PRÓBÁLD, MERT TÖKÖN LÖVÖD MAGAD, AMILYEN HÜLYE, ÉRTETLEN, DEBIL ÁLLAT VAGY! JOBB LETT VOLNA, HA KÉTSZER IS MEGGONDOLOD, MIELŐTT LEÉGETED MAGAD A TEHETSÉGTELENSÉGEDDEL!! –kapott még két pofont a gyerek, majd ájultan a földre rogyott. Asp arcon köpte.

-Tehetségtelen marha.-mondta, és hátat fordított, egyenesen szembe nézett az őt gülü szemmel bámuló újonc csordával.

-Na mi van? MI A FASZT BÁMULTOK??!

Semmit. Mindenki elfordította a fejét.

Sapphire épp akkor lépett ki a pályára, mikor Asp utoljára megküldte azt a véres pépet, ami egykor egy emberi arc volt. Sapphire felszisszent, és igyekezett felidézni egy sort Shakespeare valamelyik szonettjéből, hogy elterelje a figyelmét. Egy sem jutott eszébe, pedig 11 éves korában bemagolta az összeset, Villon Nagy Testamentumával együtt. Affenébe, hogy ilyenkor, mikor kéne, egy sem jut eszébe! Összeszorított ököllel, leszegett fejjel indult meg a fegyverraktár felé, ahol egy tartalékos fickó osztotta tölténnyel együtt a cuccokat. Sapphire belépett a szűk szobába, és rákönyökölt az asztalra. Sehol senki. Hmm. Sapphire némán fülelt, és gúnyosan elmosolyodott, mikor a fegyverektől roskadozó szekrények mögül halk zihálás hallatszódott.

„Fogadjunk, hogy a közelben hever a Penthouse legújabb száma is.”-gondolta a lány. „Megzavarjam? Sietek.”

-Helló!-igyekezett félénk hangon beszélni, mert úgy érezte, szétfeszíti a kuncogás a rekeszizmait. A gyomra idegesen háborgott, ezért összehúzta magát.

-Helló!-próbálkozott újra, de tudta, hogy már meghallották, mert a halk zihálás azonnal elhalt, és egy alig hallható zipp, mikor felhúzták a cippzárt… Nemsokára egy vérvörös arcú fiatal srác jelent meg, leszegett fejjel. Nem nézett semerre, egyenesen a Link Gunokkal megrakott asztalokhoz ment, és lassan letette Sapphire elé, aki csak talányosan mosolyogtt. Kacér mozdulatokkal felvette a fegyvert, és megkérdezte:

-Ma ezt ajánlod?

A fiú csak bólintott, Sapphire pedig gyorsan kihátrált a raktárból. Már így is késében van.

Asp dühösen fújtatott még egyet, és beintett a srácoknak, akik épp most nyalábolták fel az áldozatot, és rohamléptekben vonszolták fel a gyengélkedőre. Bár lehet, hogy már mindegy. Aspet nem érdekelte, ha esetleg elmebetegnek titulálják ezek után, sőt, mi több. Igyekezett így is vislkedni, vadul, erőszakosan. Ez kiképzőtábor, nem óvoda! Aki idejön, vagy bírja a kibaszott strapát, vagy nem!!

Asp hirtelen felpillantott, Sapphire állt előtte piruló arccal.

-Mi van?-reccsent rá a kiképző.

-Itt vagyok.

-Igen. És?

-Hát… edzeni jöttem.

-Igen. És?

-Mit csináljak?

-Bazd meg magad.-javasolta Asp. Amúgy felpaprikázott hangulatán most nem javított Sapphire jelenléte, pedig őt igazán kedvelte. Az órájára nézett. Hol vannak a többiek? Mi van itt? Már napok óta meg van bolondulva az egész ház? Mi legyen? És hol van az ír krémlikőrös üvege?

Sapphire kiment a lőpályára, ahol már lézengett pár ember.  Dühödten lökte odébb az egyik lányt, aki épp lőni akart, ennek eredményeképp a BioRifle lövedék célt tévesztett, és eltalált egy diákot, akin ennek eredményeképp egy újfajta mutáció ment végbe, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmenjen és vaníliás fánkot egyen. Az akkori éves vaníliafánk szállítmányt meg is ette. Ennek következtében az egyik elmebeteg drabális állat, akinek a kedvenc eledele a vaníliás fánk volt, dührohamot kapott, és lerombolta a bárt egy kiskanállal. Büntetésképp bezárták a BSZbe. Sajonos elfeledkeztek róla, egy évig bennt hagyták, és mire kiengedték, egy roncs lett belőle, akinek egyetlen vágya egy vaníliás fánk. Mint láthatjuk, ez elég kínos, főleg, mert nem kapott vaníliás fánkot. Sapphire azonban erről nem vett tudomást, észre sem vette, egyszerűen leragadt annál a témánál, hogy meg van sértve női önérzetében. Sajnos már nem emlékezett rá, ki, hol, mikor, miért, de tudta hogy izé, és ez éppen elég volt. Belökte a tárat a fegyverbe, és izzadó homlokkal célba vette az egyik messzi céltáblát a pályán. Homályos látása kitisztult kissé, mikor összeráncolta a homlokát.

„Lehet, hogy fel kellene vennem a szemüvegem. De úgy nem látják a kontaklencsém!”Sapphire úgy döntött, nem izgatja magát a látása miatt, de rohadtul idegesítette viszont a tény, hogy a céltábla, amit kiszemelt magának, mozog. És kiáltozik.

„Ostoba céltábla!”dühöngött Sapphy. Úgy döntött, nem vár tovább. Kilőtte a zöld sugarat, mire a kiáltozó céltábla összeesett, és nem nyikkant meg többet. Sapphire elégedetten mosolygott. Végül is nem kell a szemüveg, hogy tisztán lásson. Hirtelen valami furára lett figyelmes.

„Furára lettem figyelmes. Az a céltábla… furcsa módon emberalakú. Mi csak köralakút szoktunk használni, ha csak nem…”Ajjaj. Sapphire gyorsan magához rántott egy szeplős kamaszlányt, és kicserélte LinkGunját a kezében lévő Minugunnal.

-Nesze bébi, ezzel könnyebb lesz.-fütyörészve odébb oldalgott, miközben a lány tanácstalanul nézett utána. De csak egy percig tehette ezt, mert dühös hozzátartozók vetették rá magukat, és szegény lányt ott helyben agyonnyomták.

Romolus csak arra emlékezett, hogy nem emlékszik semmire. Épp békésen ballagott a folyosón, mikor kirobbant mellette a fal, és két hatalmas férfi rontott neki. Az egyik gyomorszájon lökte a meglepett Romot, a másik kitért mellette, és a kezében lévő rögbilabdát levágta a földre, hogy majd’ szétrepedt.

-TÁCSDÁUN!-üvöltötte Romolus fülébe, aki épp a földön ült. Az utolsó, amire emlékezett, hogy a két férfi egy emberként vetette rá magát.

Asp kedve fenemód kikerekedett a hatodik pohár krémlikőr után. Úgy döntött, hogy a pohár elfojtás, és eldobta a fűbe, és az üvegből nyakaljon. (különben sem pohárból ivott, a poharat csak szorongatta, miközben az üvegből nyakalt) Azt már Asp nem tudhatta, hogy alig fél szívdobbanásnyi idővel később a gyengélkedőről visszahozott áldozat, akit péppé vert, első lépése a saját lábán a tört pohárba vezette, így kerülhetett vissza az Ambulanciára.

Nem, ezt Asp nem tudta. Krémlikőrgőzös agyában az egyetlen gondolat a „még-több-krémlikőr” volt, és ettől a tény, hogy épp most juttatott egy embert a gyengélkedőre, a legkevésbé sem izgatta. A nyolcadik „pohár” krémlikőr után arra sem emlékezett, mit akart csinálni két perce. A további kortyok után pedig már azt sem tudta, kicsoda és hol van. Utolsó erejével, amit még önmagaként gondolt, bevonszolta magát egy olyan helyre, ahol nem látják meg. Ez esetben a fegyverraktárba. Az ő utolsó bástyája, amit az alkohol megtört, a büszkeség volt.

„Sötét. Az jó. Sötét.”-és efféle gondolatok, de szerintem az az ember, aki ezt olvassa, elég humorérzékkel rendelkezik, hogy hozzáképzelje a további sokértelmű gondolatot Halkan felnyúlt a kilincshez, amihez négykézláb mászott oda a fűben, és benyitott. Az erőfeszítéstől eléggé kifáradt, hangosan felsóhajtott, hátát nekivetette az egyik szekrénynek, amikben a Rocket Launchereket tartották, és lábával belökte az ajtót.

„Csönd. Az jó. Csönd.”-nincsenek sikolyok, fegyverropogás. Most úgy érezte magát, ahogy misszionáriusként érezhette volna magát. Legalábbis ha annak megy, aminek a mama akarta.

„Mama. Az jó. Mama.”-felröhögött, és újabb kortyot akart inni, ám csalódottan kellett tapasztalnia, hogy elfogyott. Még egyszer próbálkozott, szinte ledugta a torkán az üveg nyakát, de semmi.

„Üres üveg. Baszott. Üres üveg.” Dühödten elhajította az üveget, ami nekicsapódott a falnak, és ripityára tört. A vakolat lepattogzott egy helyen, és a sötétben baljós fekete foltot hagyott az üveg. Asp kiöltötte a nyelvét az üvegre, majd azon volt, hogy elbóbiskoljon, amikor meghallotta, hogy valaki az üvegcserepekre lép. Reccs. Reccs, reccs, reccs. Egyre közelebbről, egyre hangosabban. Asp kómás tekintete előtt egy fekete alak jelent meg. Szeme előtt elsötétült minden, túl fáradt volt, hogy aggódni kezdjen az ismeretlen miatt. Vagy a saját részegsége miatt. És ennek a kombinációja miatt.

Zipp. Slutty. Érezte, hogy felemelik, majd egy asztalon találta magát, de még mindig alig látott. Dübb, dübb, dübb, ahogyan az asztal dobog. Hah, fújtatott az idegen, alig adott ki hangot, az erejét másra tartogatta. Asp nem érzett semmit, de a szituáció ismerős volt… Arra is emlékezett, mit csinált a múltkor ebben a helyzetben. Pofonra lendítette a kezét, ám az idegen elkapta, és leszorította az asztalra. Ez a múltkor sem vált be.

-Túl gyenge, túl lassú…-súgta, de több szóra nem pazarolta az erejét. Ah, Asp felnyögött, közel van, érzem…

A sikolyára mindenki felkapta a fejét.

Frissen és kipihenten ébredtem fel penészes falú börtönömben, amit egyesek Ispotálynak neveznek. A nővér vetett rám néhány mogorva pillantást, majd utamra engedett, bár még nem éreztem elég erősnek magam. Éhes már nem voltam, de úgy döntöttem, megeszem a tegnapi kekszet, amit fent hagytam a szobámban…

Elfeküdtem a nyakam. Így az hatalmas nyilallással adta tudtomra, hogy nem kíván velem kontaktust létesíteni. Megpróbáltam szeliden közölni vele, hogy igazán felnőhetne már, és abbahagyhatná a duzzogást, de azt hiszem, nem értek a nyakak nyelvén, mert továbbra is kitartóan zsibbadt és nyillalt. Iszonyú szar volt. Lassan felfelé baktattam a lépcsőn, és hallgattam a kintről hangzó fegyverropogást. Halkan zihálva nekidőltem a hűvős falnak a süppedős szőnyegű folyosón, és lehunytam a szemem. A vérem kívánta a harcot, minden porcikám zsibogott, és szerettem volna én is lövöldözni, ugrálni, elhajolni a felém süvítő lövedékek elől… Észre sem vettem, hogy lassan csúszni kezdtem lefelé, csak amikor lezuttyantam, és hangosan megnyekkentem.

-Éö!-feltápászkodtam, és elindultam a szoba felé. Pillanatnyi kiesésemet egyedül a kornyadozó és vizeletszagtól illatozó datolyapálma mögötti kamera rögzítette…

Halkan benyitottam, attól tartva, hogy valami ijesztőt látok, de nem. A sötét szoba ugyanolyan volt, mint ahogy otthagytam, attól eltekintve, hogy rend volt. És eltűnt a fekete tangám. Ettől eltekintve minden rendben volt, a fegyvereim a szekrényekben, stb.  Levetettem a gyengélkedőn kapott fehér köpenyt, amitől úgy néztem ki, mint egy dilis, és magamra öltöttem szeretett (és kissé büdös) páncélom, és traktorcsizmám, mert azt sem engedték. Attól féltek, öngyilkos leszek. A vérzés, mely minden harcos életét megkeseríti, elmeharc, küzdesz a fájdalommal, de nem sokan bírják ki, ezért cserélődnek állandóan az itt harcolók. Az aktív harcosokat előbb vagy utóbb megérinti a vér, és akkor egyesül a fájdalommal. Na, mielőtt még túl sok fennkölt dolgot mondanék, megjegyzem, hogy nyau.

Beleharaptam egy szelet kekszmorzsalékba, mely harmadolva feküdt az asztalomon. Nem tuditam, hogyan esett a keksz alkotóelemeire szét a számban, de nem is érdekelt. Máson gondolkodtam. Mire tudatosult bennem, hogy min, addigra már megint máson járt az eszem. Hirtelen felköhögtem, az ágyra hemperedtem, és igyekeztem kiadni magamból a torkomon akadt kekszmaradékot. Ekkor ragadott meg hátul egy erős kéz, és arra kényszerített, hogy kiköpjem a padló közepére az összecsomósodott, gusztustalanul nyálkás darabkát, amit rajtam kívül már egyetlen jóérzésű ember sem venne be a szájába. Térdre estem, és hátrapillantottam, és láttam, hogy a kivörösödött szemű Sapphire az. (bár még nem jöttem rá, hogy a félhomályban honnan láttam, hogy ki van vörösödve a szeme, de semmi)

-Csak hallottam, hogy valaki fuldokol.-mentegetőzött, és nem nézett rám. Váratlanul elmosolyodott.

-Nemrég végeztem el az elsősegélynyújtó-tanfolyamot, amit hirdettek a kastélyban.-mondta.-Szerencsém van, hogy élesben is kitudtam végre próbálni.

-Hurrá.-nyögtem, miközben igyekeztem kiheverni halálközeli élményemet. Gyanakvóan pislogtam rá.

-Miért nem vagy órán?

Elpirult (most már tisztán láttam, mert felkapcsoltam a villanyt), és a padlóra bámult.

-Én csak… ööö… az előbb ért véget a gyakorlatom, úgyhogy most pihenek. Örülök, hogy találkoztunk.-hozzámvágott egy kispárnát, és kiment a szobából. Csak percekkel később jöttem rá, hogy valójában kitért a válasz elől.

Sapphire odakinnt a folyosón megállt, és fülelt néhány percig. Attól tartott, hogy Ophelia utána megy, és kérdőre vonja az előbbi miatt. Nekidőlt a falnak, és megint Romolus jutott eszébe. Sapphire-ban két ellentétes érzés munkálkodott: egyrészt szerette volna addig ütni Romolus fejét, amíg ki nem rázkódik (csurran-cseppen) a szemüregén át az agya, másrészt viszont azt akarta, hogy Romolus a karjaiban tartsa, és addig csókolja, amíg csak lehet, ellenszegülve minden parancsnak, nem törődve az órákkal, csak forrón ölelje át, és legyen mindig vele…

A hideg fal koppanása a koponyáján kirángatta álmodozásából. Gyors mozdulatokkal behatolt nadrágja zsebébe, és egy fényesz ötcentesz után keszdett kutatni.

„Kutat kutat a kutató… a sivatagban, hol messze hív a Nagy Folyó…”-gondolta, majd tánclépésekben elindult a földszinten fekvő kávéautomata felé. Akart egy cappucinót venni- miközben végigment a sárgaköves úton, vidáman forgatta fényesz eszüszt ötcenteszét.

Elgondolkodva feküdtem az ágyon, és Sapphire viselkedése miatti megrökönyödésemen igyekeztem úrrá lenni, ami hamarosan sikerült. A földön feküdtem, bal kezemben szórakozottan gyürbéltem az aznapra kapott igazolásomat, amit majd Asp dühös képébe tolhatok, önelégült pofát vágva, és közben élveztem a friss levegőt, miután ajtót nyitottam. Magamban végigpörgettem Sapphire viselkedését, és kinézetét, hátha magyarázatot találok arra, miért kerül, illetve miért tűnik úgy, mintha kerülni akarna.

Az arca…

„Hallottam, hogy valaki fuldokol… Szerencsém van, hogy élesben is kipróbálhattam, amit tanultam…”

Kivörösödött szem, amiket zavartan dörzsölgetett, nehogy észrevegyem, hogy sírt. Vagy már régóta nem aludt. Vagy mindkettő?

„Csak hallottam, hogy valaki fuldokol…”

Zavart volt a hangja. Talán tényleg nem tudta, hogy ez az én szobám. Azt sem tudja, merre jár? Nem.

„Szerencsém van, hogy élesben is kipróbálhattam.”

„Hurrá.”

„Örülök, hogy találkoztunk.”

Hazudott. Egyértelmű. Kibámult az ablakon, reszelte a körmeit, és közben piszkálta az orrát. Egyértelműen hazudott. Hiszen sosem kedvelt. Azt hiszem, jobb, ha nem punnyadok itt egész nap. Felpattantam, és az ablakhoz siettem, ahonnan kihajolva tökéletesen ráláttam a pálya minden zugára. A céltábláknál épp a részeg Asp lövöldözött az egyik ifjú tanoncra. Szegény gyerek, nem tudta, mire vállalkozik, mikor idejött. Asp egy idő után megunja, kikapja a mellette álló lány kezéből a Rocket Launchert, és szétküldi a fejhangon visítozó szerencsétlent. Néhányan rémülten a kastélyba menekülnek, mások ott helyben összecsurgatják magukat, de Asp nem veszíti el a jókedvét. Kedélyesen elindul a pálya másik végébe, ahol a terepgyakorlatokat tartják. Az elkerekedett szemű fiatalok közelebb húzódnak egmáshoz. Megcsóváltam a fejem. Asp már nem változik. Mosolyogva tovább pásztáztam a kertet, és feltűnt, hogy nem látom az ismerős arcot. Hol lehet Romolus?

Sapphire búsan álldogált a vízszintesbe állított kávéautomata előtt, majd a tenyerében tartott fényesz ötcenteszre nézett, és halk, fájdalmas sóhajjal visszadugtaaaa a zsebébe, hová máshová. Ekkor ütötte meg denevér-érzékenységű fülét egy távoli, halk robaj. Mintha valakit vernének. Sapphire összeráncolta a szemöldökét a koncentrálásban. Nem, ez így nem pontos. Valakit épp faltörésre használnak. Szegény, szerencsétlen pancserrel épp most törik ki a szomszédos szobában lévő falat. És erre tartanak…

Mielőtt Sapphire felocsúdhatott volna, két drabális alak tartotta a karjai között a véres buborékokat fújó, ájult emberi romot.

-Romolus!-sikoltott fel Sapphire, és előkapta Assault Rifléjét (ami mindig nála van*), majd az egyik fickó arcába tolta.

-Ereszd el.

A fickó a társára nézett, de az is tanácstalanul pislogott a lányra. Sapphire a csőre mutatott.

-Ha nem akarsz egy újabb lyukkal gazdagodni az arcodon, ahol levegőt vehetsz, ereszd el.

-És ha nem?

Sapphire arca elsötétült, és szorosabban megmarkolta a fegyvereket.

-Ne akard megtudni, szépfiú, oké?

A drabálisabb fickó (bár nemtom, mi a különbség drabális, és drabális között) leengedte Romolust (legalábbis a porhüvelyét)

-Nem, még nem halt meg.-nézett szigorúan Sapphire az íróra, aki elszégyellte magát, és kijavította (magát).

Oké, szóval leengedte a szuszogó Romolust (aki kicsit nehezen vette a levegőt az orrába tapadt testrészei miatt), és megbökte társa vállát, majd a lányra mutatott. Az bizonytalanul Sapphire-re nézett, majd megvonta a vállát, és ő is leengedte Romot. A fiú hangos csattanással ért földet. Sapphire mosolyogva nézte, majd újra dühösen a fickók felé fordult.

-Tűnés. Kifelé innen. Amíg még kultúráltan mondom. Mert én is tudok ám durva lenni.-

Az egyik rögbijátékos halkan fütyülni kezdett, majd magas c-ben felvisított, mikor Sapphire a lába elé lőtt.

-Nos?-kérdezte a lány, meglóbálva a fegyvereket, majd vidáman integetett a maguk után porfelhőt és kondenzcsíkot hagyó fiúknak. Miután gyorsan körülnézett, és elrakta a fegyvereket (ki tudja, hová), figyelme most a haldokló arccal a földön fekvő, szétterült (mint a béka) Romolus felé fordult. Gyengéden felemelte a fiú fejét, és roham orvosi lámpájával (igen, pont így hívják) megnézte, hogy sokkhatás alatt van –e Romolus. Nem volt. Bár lehet, hogy ez inkább annak betudható, hogy két lilára dagadt szemhéjától nem lehetett látni a pupilláját.

-Romolus… Sajnálom drágám, de most muszáj, hogy elvonszoljalak a gyengélkedőbe. Lehet, hogy ez most fájni fog.-óvatosan megfogta a karjai alatt a fiút, mire az felüvöltött.

-ÁÁÁÁÁÁ, NEEEEEE!

-Jl vn!-ejtette el ijedten Sapphire, aki a rémülettől elfelejtette kiejteni a magánhangzókat. Újra megpróbálta, ezúttal a lábánál.

-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!

-Jó, elég. Elegem van belőled.-ragadta meg a hajánál fogva az ordítózó, és magzatpózban fetrengő, nyáladzó szerencsétlent, majd elindult vele a véresen lüktető folyosón. (öhh, nem, itt kicsit elragadtattam magam)

Surlódó hangok, karistolás, ahogyan Sapphire végighúzta Romolus megviselt páncélját, majd hirtelen egy reccsenés, és újabb üvöltés.

-Öhm, ez úgysem kellett neked annyira… majd visszanő… a haj visszanő…-Sapphire bocsánatkérő hangja végigkísér minket a folyosó sötétjében, ahogyan az Ispotály felé indulunk.

Ophelia (mármint én) ott álltam az ablak mellett, és átöleltem magamat, hogy ne érezzem a borzongató lábfájást, ami kínzott.