omta a vizes rongyot. Alig tudtam kivenni motyogó szavait, miközben kiment a szobából. –Szólok Cleopatrának hogy rosszul érzed magad.

Rápillantottam a rongyra, amin az elmúlt negyed órában sok bolyhocska keletkezett. Romolus nagyon ideges lehetett.

                                                                ***

A kastélyhoz tartozó edzőpályák hatalmasak voltak. Minden nap minden órájában edzett rajtuk valaki. A férfi, akitől hajdanán megvették, eleinte díszcserjéket nevelt a parkokban, ám az új lakók letaroltákaz egészet, és az egykori virágoskert helyén lőpályák, mechanikusan generált akadálypályák, járműrocsok hevertek. Ezen kívül volt egy edzőpálya, ahol kemény és folyamatos edzésnek voltak kitéve a versenyzők. Itt fontos az állóképesség, és folyamatosan szinten kell tartanods magad, ha elesel, senki nem segít talpra…

-         Diva, élénkebben, és te ott Prism, mi a francot csinálsz azzal a rakétavetővel? Nem forgótáras géppuska! Wraith térj ki Fate linkje elől, máskor ügyesebben Mephis. Romolus… ROMOLUS! RÖGVEST TEDD LE AZT AZ ION CANNONT!  Az nem emberek szétküldésére való! Már másodszor szóltam! A flack cannonnal is illetlen hátba támadni valakit! 

Romolus bosszúsan hallgatta a headsetjében felharsanó Asp hangját, majd fellökte Blackjacket, aki elesett egy kiálló kőben, és sántikálva odébbált.

-         Héj, Romolus! Ez szabálytalan! Kiállítalak!

-         Nem állok ki! Számítanak rám! – horkant a headsetbe a fiú. – Baszhatod a Flack cannont!

-         - Már próbáltam, de túl nagy… Mindegy, azonnal gyere le a pályáról, vagy kivitetlek!

-         Nem akarok lejönni!- kiáltotta Romolus, és újratöltötte előbb használt Shock Rifléjét. Asp bosszúsan intett két drabálisabb harcosnak, akik marcona pillantással indultak el Romolus felé. Fegyvert sem kellett használniuk, elég volt a két kéz: az egyik leütötte     a fiút. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. A többi harcos némán megállt, és végignézte, ahogyan behurcolják áldozatukat.

-         Csak nem a…

-         A Büntető Szoba.-suttogta valaki, de a hallgatag udvaron senki nem reagált baljóslatú szavaira. A Büntető Szobát mindenki ismerte, és senki sem akart bejutni oda.

Asp megérezte, hogy ez meggondolatlan lépés volt tőle, ezért oldandó a hangulatot, felkiáltott:

-Oké emberek, mára elég az edzésből, mindenki vendégem egy Agyrohasztóra a bárban!

Örömujjongás fogadta szavait, mindenki levetette magát magzatpózba, és azonnal megindult a bár felé féregmozgással.

Ostoba. Ostoba, ostoba, ostoba Romolus.  Hogy lehet valaki ilyen fafej? Kis képmutató. Miközben próbáltam kezdeni valamit a széttépett ronggyal, és szívtam a fogam, ezeket a szavakat ismételtem magamban-persze, amikor éppen nem káromkodtam a fájdalomtól, a csípő fájdalomtól.

-Hát ez remek.-mondtam a mellettem lassan, de biztosan kihűlő burger-hegynek, ami duzzogva hallgatásba burkolódzott. Felé nyújtottam a rongyot.

-Nem csinálnád meg? Esküszöm, nem sikoltok.

Semmi.

-Ostoba hólyag.

Ez őrület, beszélgetek egy tálca hamburgerrel. A helyzetem igazán reménytelen. Sötét pillantást vetettem a rongyra, és behajítottam az ágy alá. Ne is lássam. Ilyen csüggedt nézőpontból néztem sokáig magam elé, amikor hirtelen a szemembe sütött a nap, amelyik a ruhám fém részéről tükröződött. Ott lógott a szekrényben, mint valami furcsa istenség, valami bálvány szobra, és rengeteg kellemes emlékem fűződött e ruhához.  Kacéran pislogtam rá, és egy hirtelen ötlettel magamra kaptam, ami elég fájdalmas volt, mert nem számoltam az esetleg még ki nem tisztított sebeimmel. Meg a be nem gyógyultakkal. És elfelejtettem felvenni váltás bugyit. Affenébe, ez a mai nap igazán borzasztóan kezdődik! Irány a bár, igyunk egy kis kávét!

Azt hiszem, a monoklijaimon, és a furcsa testtartásomon (kissé széles a terpeszem) kívül, nem fogok elütni a többiektől. Kezembe vettem kifelé menet a Shock Riflémet, mely szinte már a részemmé vált. (öhm, igen sok értelemben) Csodálkozva álltam meg, és gondolkodtam el azon, hogy meddig jutottunk. Hát idáig. 3 nap alatt annyi minden történt, amennyi egy év alatt sem. Talán kettő alatt sem, és én mégis csak most döbbentem rá erre. Fantasztikus, hogy mégcsak 3 nap telt el azóta, hogy Isist belöktem a lávába. Illetve… belenéztem a tükrömbe, ami még több filozofálásra késztetett. Az arcom ugyanolyan volt. Ugyanaz a szem, száj, arcél. Úgy látszik csak a lelkem aszalódott össze, kívülről csak az a néhány sebhely mutatta, hogy történt valami. Furcsa az élet. Azt vettem észre magamon, miközben lezuttyantam a székre a pipereasztalom előtt, hogy már nincs kedvem maradni. Ha visszagondolok, akkor rá kell jönnöm, hogy az életem valahol nagyon kicsúszott. Mit művelek? 7. Hirtelen egy részeg vágódott be a szobába, felkacagott, majd észrevette, hogy hol van. Tanácstalanul körülnézett.

-Izé…

-Üdv. Ophelia vagyok. Te meg egy nemkívánatos személy. Mit szólnál hozzá, ha kimennél, én meg elfelejteném, ami történt?

Lehet, hogy nem tetszett neki az ötlet, mert hirtelen eltátotta a száját, és vaskos sugárban lehányt. Hangosan felnyerített, miközben én a hányadékot igyekeztem a testnyílásaimból kitörölni. Kissé dühös lettem rá, így a fickó az ablakon távozhatott, hogy megismerkedhessen közelebbről a dárga anyafölddel- bár ez nem tetszhetett neki annyira, mert végigüvöltötte a rövidke, ám annál keményebb utat. Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnt, talán csak az a nyekkenés volt gyomorforgató, elég gyomorforgató ahhoz, hogy gyorsan megegyek még náhány hamburgert, lelki békém helyreállítása érdekében.

-nem elég, hogy lehányt, és összepiszkolta a ruhámat, de még csak elnézést sem kért érte. Mindegy. Most már biztosan nem fogok elütni a bár vendégeitől. És ahogy látom, elég sokan összegyűltek odalenn.

Elméletem bebizonyosodott, amikor megláttam az ilyenkor szokásos partizáncsapatokat a pályán, akik egymás ellen küzdöttek. Felállítottak két bázist, és azok mögül próbálták eltalálni a másikat, bármivel, amihez hozzáfértek: hányással, földdel, vagy felkapják egyik társukat, és azzal céloztak… Ilyenkor kockázatos arrafelé kószálni, mert lehet, hogy téged is elhajítanak, így aztán jókora kerülőút árán tudtam csak eljutni a bárig. Tulajdonképpen kocsma volt, mert különálló apróbb, fogadó-külsejű épületként állta a sarat a rohamaink alatt. A csapos mindig más volt, az, aki előbb ért oda. Csaposnak lenni azért kifizetődő, mert annyit ihatsz, amennyit akarsz, illetve, amíg elég józan vagy ahhoz, hogy tölts magadnak. Döbbenetemet, mikor megérkeztem a bárhoz, leginkább az okozta, hogy mindenki ott volt. Minden csapat tagjai. És egyelőre még be sem mentem. Inkább lezuttyantam a sáros fűbe, és azon tűnődtem, hogy lehet az, hogy senki nem edz. Nincsenek tréningek, a gyakorlópályák üresek, Asp sem kiáltozik vöröslő fejjel, hogy mindenki húzzon a pályára. Mindenki iszik. Mindenki részeg. Mi történik itt? Azt hittem, csak páran lesznek itt, lógósok, pár felmentett, egy-két koránkelő, meg olyanok, akiknek ma nincs órájuk. De hogy mindenki itt van?! Ebből nem lesz kellemes kávézgatás, de ideje lesz visszaolvadni a zsenge hétköznapokba.

Mikor beléptem, egyszerre két ok miatt is elhűltem: az egyik Asp monokinis tánca az asztalon, a másik az, hogy összesen hat kupával dobtak fejen az első másodpercben, majd ősröhögés tört ki az asztaloknál ülőkből. Én mondom, a lezüllés legmagasabb fokai nyilvánultak meg: tömegszex, tömegvedelés, tömegverekedés. A legjobban az fájt, hogy én már egy gruppenbe sem fértem be. A kávémról viszont nem mondtam le így sem: jó adag krémlikőrt ittam hozzá.

A hatodik videóklip után megtört. A Thrillert még kibírta, meg a Billie Jeant. De amikor jött a Janettel közös klipje, és utána dokufilm a műtétjeiről…

-NEEEEEEE! CSAK MÉG EGY MICHAEL JACKSON FILMET NEEEEE!!!

Inkább visszaült a feketére festett gumiszobába, ahol a Gumimacik főcímzenéje szólt 24 órán át.

Romolus sincs kőből. Ő is megtörik. A válla halkan rázkódott a sírástól.

Hátradőltem a széken, és élveztem, ahogyan a kezek simogatják testem minden zugát. A hajam meztelen vállamat simogatta, és megborzongtam, ahogyan a hasamra löttyintett jeges krémlikőrt lenyalják az idegen nyelvek. Istenem…

-Na, mára elég a füvezésből.-vette ki a kezemből egy férfi a szálat, és egyben lenyelte. Kigúvadt szemmel bámultam Asp négy mellét, és az összenőtt fejű gruppencsoportokat. Szédültem, és sajgott a fejem, ám ekkor megszólalt mellettem egy üveg sör.

-Jó kis anyag, mi?

Lehet, hogy megfeledkeztek róla. Konokul verte a falat, majd ráébredt, hogy nemcsak gumiból van, de hangszigetelt is. A zene még mindig szólt, de már nem érdekelte. Már a könnyei is elapadtak.

Nemtudtam felidézni az elmúlt egy óra eseményeit, csak arra emlékszem, hogy iszonyatosan fáj a fejem, és a folyosó hátsó részén támaszkodom a falnak. Mintha elfelejtettem volna valamit… Vagy valakit? A fű lebénította még működőképes agysejtjeimet is, így nem csoda, hogy azt sem tudtam hirtelen, ki ez az alak itt előttem, aki azon igyekszik, hogy végignyalja a csizmámat. Hatalmasat rúgtam az arcába, és miközben hangosan anyázott engem, én igen elegáns és királynői módon távoztam a helyszínről. Visszaültem az asztalomhoz, ahol már várt egy újabb üveg krémlikőr-legnagyobb örömömre kávét is adtak hozzá, csak a rend kedvéért. Így aztán ki is öntöttem a padlóra a kis csésze feketét, és a la nature felhajtottam az üveget. Közben Asp talált valahol egy tollas kalapot, a fejébe nyomta, és régi kuplé-dalokat énekelt, meg az orosz himnusz hamis változatát. Mikor befejezte, olyan hangos tapsvihart kapott az őt bámuló csontrészegektől, hogy rezgett a fal.

Ez már az én szelíd lelkemnek is sok volt, inkább ráborrultam az asztalra. Ebben a kába állapotban tobzódva, nem láttam, mikor a maradék félig-részeg elkezdett halkan beszélgetni. Azért halkan, nehogy Asp felébredjen, és megint énekelni kezdjen, tudniilllik ő is beájult. (hála istennek)

Halványan jutott el az agyamig, mikor Isis bugyiméretéről a társalgás témája Romolus (é) ra tért át.

-Vajon mit csinálnak vele?

-Én még sosem voltam a Büntetőben…

-Bántják?

-Megverik?

-Megérdemli…

-         Szerintem a Büntető Szobát senki nem érdemli meg, még Romolus se.

Felkaptam a fejem, már amennyire tudtam.> Ez nem lehet… Ez valami rossz álom… Biztos részegek… Rosszul hallottak <gondoltam.

-Romolus csak magának köszönheti, hogy odakerült. Nem elég, hogy tiszta erőszakos volt, de még szemtelen is. Ahh!-a lány, akinek volt egy hosszú vágás az arcán, affektálva beszélt, és közben öntelten meglengette a kezét. Az asztaltársai bambán bólogattak, és szemük a hiányos öltözékére tapadt, de úgy tűnt, a lány ÉLVEZI a figyelmet. Vagy nem veszi észre, hogy nem a bensője miatt van ekkora népszerűsége.

Annyira dühös lettem, hogy olyan hirtelen álltam fel az asztaltól, hogy amaz felborult. A lány rámnézett, de úgy, mintha egy elmebetegre nézne. Lehet, hogy úgy is néztem ki, de kíváncsi voltam a részletekre. – Mit tudsz? –nyakon ragadtam a lányt, aki a kezemhez kapott. – Héló! Take your easy!

Senki sem figyelt ránk, a fogadóban mindennapos volt az összetűzés.

-Mit tudsz te Romolusról egyáltalán, mondd csak?-sziszegtem az arcába, teljesen eszemet vesztve.-Nem elég, hogy Büntető Szobában van, de még a magadfajta beképzelt, ostoba kis libák is úgy beszélhetnek róla, mintha valami undorító bogár lenne. Szánalmas…-a lány ijedten nézett rám, én pedig egy pillanatra láttam magamat kívülről. Nem értettem, miért húztam fel magam azon, hogy Romolusról így beszélgetnek. Mit érdekel engem? Hiszen csak egy versenytársam, semmi több. Összezavarodva dobtam le a csajt a földre, és kiviharzottam. A lány csak bárgyú arccal ült a fapadlón, majd hirtelen megszólalt.

-Beképzelt?

Fél füllel még hallottam, hogy a veszekedésemre felébredt Asp, és megint belekezdett egy dalba. Jézusom. Hány óra lehet? Mióta múlatom az időt ilyen feleslegesen. Nem figyeltem, merre megyek, mentem, amerre vitt a lábam. Ennek meg is lett a következménye, hirtelen beleütköztem Sapphire-be, aki módfelett ingerültnek látszott. Amikor az arcomra pillantott, kissé zavart lett. Nem tudtam, mit mondjak, végül azt, ami először a legkézenfekvőbbnek látszott.

-Hogyhogy nem vagy… a bárban?

-Mi értelme lenne? Csekélyebb halandók ostoba fecsegését hallgassam, akik ráadásul seggrészegek?-bosszúsan legyintett.

Nem értettem. Ugyan tudtam, hogy Sapphire néha átesik a ló túlsó oldalára, ha intellektualitásról van szó, de…

-Értem.

Nem mozdult egyikünk se, a csendet csak néha egy-egy partizáncsapat beordítása törte meg.

-És, most hová mész?-kérdeztem végül. Elfintorodott.

-Eltűnt az újonnan importált William Blake könyvem, és úgy gyanítom, hogy a fiúk vették el, akik mellettem laknak a kastélyban.-eltörölt egy krokodilkönnyet a szeme sarkában.

-Mindig ezt csinálják! Hát nem értik meg, hogy a magántulajdon megsértése súlyos dolog?! Még a nevemet is szépen beleírtam! Csak ezért tanultam hónapokig kalligráfiát!!-felzokogott, én pedig kezdtem kényelmetlennek érezni a szituációt. Esetlenül átkaroltam, és anyám jutott eszembe, aki mindig meg tudott vigasztalni.

-Jól van, na, azért ne szívd mellre. Van még belőle egy csomó másik példány, szerte a világban.- Itt már semmi keresni valóm nem volt, így elbúcsúztam Sapphiretól, és a BSZ felé vettem az irányt.

Sapphire csodálkozva nézett utánam, majd hirtelen felém kezdett rohanni. Rémülten kezdtem futni előle, hátha lerázom, de nem hiába élharcos (na, azért nálam szerencsére nem jobb), elkapta a vállamat, és lerántott a fűbe. Felnevetett.

-Hová szaladsz?-érdeklődött őszinte kíváncsisággal.

-Romolusért megyek.

-Miért, hol van?

-BSZ.-feleltem egyszerűen. Elég volt. Sapphire, a kis okos, mindig stréber Sapphire elsápadt, elzöldült, elsárgult, elpirult. (=színében megváltozott)

-És te…-nyelt egyet.-…ki akarod hozni?

-A Bsz őrök a kocsmában vannak, és az a gyanúm, hogy azóta étlen-szomjan fekszik a gumiszobában, Britney Spears számokat hallgatva.

Sapphire elszörnyedt.

-Hallgatni is rossz!! Javasolni fogom az Unreal-tanács gyűlésein, hogy szüntessék meg a BSZ-t! De Romolus nyílván jogosan került be.

-De…

-Majd többet igyekszik nem bekerülni. Gyere, igyunk egyet, és szerezzük vissza a könyvemet.

Ránéztem Sapphire-re. Ez idióta. Gondoltam, de hagytam, hogy berángasson újra a bárba. Mielőtt beléptem, visszanéztem a komor épületre, és az jutott eszembe, hogy lehet, hogy túl szabadítós-típus vagyok. Ez nem egy szabadítós-történet. De lehet, hogy hálátlan vagyok, mert Romolus igyekezett kiszabadítani. Viszont a szabályokkal még én sem szállhatok szembe, ezt Rominak is be kell látnia. Estére kiengedik. Addig meg iszom az egézségére még egy csésze kávét.

A hangulat a fogadóban már nem volt olyan… hogy is mondjam… mulatós. A legtöbb ember hazatakarodott a tivornya után, csak néhány erősen deliriumos tag maradt, meg a csapos. Intettem neki. – Egy csésze feketekávét, tisztán.

-Én meg egy bögre kapucsínót, lesszives.-kotyogott közbe Sapphire, miközben leültünk a bárhoz, ő pedig némán körülvizslatta a megmaradtakat. Asp a haját dobálta, mikor valaki a fejének hajított egy pólót.

-Vedd magadra, mert elhányom magam!-közölte egy dörmögő hang. Asp sértett nőiességében kirohant a színpadról, és onnan már pólóban került elő. Sapphireral váltottunk egy jelentőségteljes pillantást. A csapos elénk tette a kért italokat, majd egy poharat törölgetve odébb oldalgott. A legfeltünőbb egy hatfős hímnemű csoport volt, akik épp egy könyvet firkáltak össze filctollal, különféle obszcén ábrákat belevésve, és közben hangosan betegre nevetve magát.

Sapphire elvörösödött, amint meglátott egy iniciálénak beillő S betűt a könyvön. –NEM TUDJÁTOK ÉRTÉKELNI A MŰVÉSZETET!!!- toporzékolta.

-Fogd már be, mádör!- ordított rá egy erős csontozatú fiatalember. – Ütlek, borulsz, rúglak fekszöl, velem többet nem kötekszöl!

Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, felkapta egyik társa alól a széket, aki nyekkenve földet is ért. Miközben az értelmes ifjú meglengette a széket, Sapphire lassan elmosolyodott.

-Na jó… ha te így játszol, akkor én is.-előkapta rohamkését, és belevágta a falba, rögtön a fiú mellé. Az lemerevedve állt, én pedig hangosan tapsolni kezdtem.

-Nagyon jól célzol.

-Csudát!-förmedt rám, és előrántott egy másikat.-Mellé ment.

 A fiú nadrágján ekkor nagyon jól kivehetően terjengeni kezdett egy folt, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a cimborái beledugták a gatyájába a vízcsapot, oszt hajrá!

Így telt el a délután. Nagyon jól mulattunk Sapphireval, és a fiú – a kések megtették a hatásukat- megígérte, hogy vesz egy másik könyvet Sapphirenak.

Az este gyorsan eltelt, főleg azzal, hogy vetkőzős pókert játszottunk a fiúkkal. Asp is be akart szállni, de lefújoltuk, mire azzal fenyegetőzött, hogy megint énekelni fog, erre bezártuk a pincébe, ahol hamarosan hangos éneklés hallatszódott ki. Az éppen aktuális csapos már elmosogatott, és most azzal volt elfoglalva, hogy bennünket ebrudaljon ki. Sapphire-nek jó napja volt, összejött a késes sráccal, én pedig a kastélyba kellett, hogy támogassak további 4, piától bűzlő szőrös férfit, akik szó szerint kidobták a taccsot.  Többször is. A szobámba már hullafáradtan érkeztem, tudtam, hogy a holnap reggel egy kiadós macskajaj lesz (ez főleg a rengeteg kávénak köszönhető, úgy vélem. Látjátok, nem veszélytelen a kávézás, mentsétek meg szüleiteket, igyátok meg ti! Világ mártírjai egyesüljetek!) Ekkor harsant fel Asp részeg hangja a hangszóróban. Hogy hogyan szabadult ki a pincéből, nem tudom, nem is akarom tudni.

-Lámpaoltás, kis verebeim!-részegen kuncogni kezdett, majd kikapcs.

A folyosó elsötétült, én pedig bámultam az ágyamról a plafont. Azon gondolkodtam, hol lehet Romolus. A szú percegését a szobámban csak én hallottam, de amikor a folyosóról dulakodás zajai, meg Romolus hangja hallatszódott, az az egész folyosónak feltűnt. Kivetődtem a szobából, és még épp láttam, ahogyan Romolust behozzák a kastályba, aki sötét tekintettel nézett maga elé, és hagyta, hogy vezessék. Amikor rám nézett, úgy éreztem, mindjárt elsüllyedek, az egész pasi egy hatalmas szempár volt. Az volt az érzésem, hogy ha tehetné, szétverné a fejemet egy kiskanállal. Bár a folyosón sokan álltak (főleg a fiúk) de tudtam, hogy engem néz. A verőlegények aztán észrevették, hogy bámul engem, majd megragadták, és bevitték a szobába. Ezután ismét elsötétült a folyosó, ami két dolgot eredményezett: én nem láttam, merre megyek, és végül inkább leültem a folyosó szőnyegére. Romolus miattam lett dühös, és én vagyok az oka, hogy a BSZben volt. De most visszahozták. Nyugtatót kap, orvosi vizsgálat lesz, hogy nem szenvedett e súlyos károsodást az agya a BSZ miatt. És holnapra már mindenki tudni fogja, hogy miattam. Miattam. A szó úgy beleégett a gondolataimba, és főleg Romolus gondolata, hogy csak ezt tudtam ismételgetni. Végül álomba sírtam magam.

Reggel a síp keltett fel. A tagjaim elgémberedtek, ezért kinyújtóztam, és felálltam a szőnyegről. Hogy voltam képes elaludni ilyen pózban? A lábam magam alá volt gyűrve, én meg a szokásos magzatpózban pihentem. A folyosó még üres volt, ezért hát lementem a fürdőszobába, és megmostam az arcom. Lebénulva figyeltem a kezemről csöpögő vizet. A gyomrom korgása ébresztett rá, hogy éhes vagyok.

-Étel…-Hmm…sajtos pirítós, egy bögre forró kakaó, egy banánturmix és talán valami finom csokoládé. Ideális lenne nekem, mint két napja éhezőnek.

 De valahogy nem tudtam enni, mikor eszembe jutott Romolus. Önkéntelenül is behúztam a nyakam. Vártam, hogy valaki megbüntessen.

-Gyerünk.-felnéztem a kékre festett plafonra, de semmi. Talán közlékenyebb az Atyaúristen, ha kinnt vagyok a pályán. Jól van.

-Mennyit kell küzdenie az embernek, hogy megbüntessék.-morogtam rosszkedvűen. Alighogy kiléptem a szabadba, megcsapott a szabadság érzése, a szél belekapott a hajamba (pedig még össze is kötöttem hajgumival) de kellemes volt. Jól van, kinnt vagyok. Megint felnéztem-ezúttal az égre.

-Mehet.-mondtam, és behunytam a szemem. Még a kezem is ökölbe szorult, annyira hittem benne, hogy most belém csap a mennykő. Hittem, hogy egy ilyen gonosz nőnek, mint én, nem is kellene élnie. Semmi.

-Én büntessem meg magam, mert senki nem hajlandó rá? Még Te sem?-leguggoltam a fűbe, és lehajtottam a fejem. Egyszerre elöntött a düh, ami felállásra késztetett.

-Kérlek!! Nekem így is jó, de ne könyörögj aztán, hogy te akartál megbüntetni!-megráztam az öklöm. De fenyegetésem semmilyen reakciót nem váltott ki az Atyaúristenből. Sem az Égből. Térdre hulltam.

-Kérlek… Én nem büntethetem meg magam, nem tehetem, nem vagyok ennyire mazochista. De megérdemlem! Kérlek….-elhallgattam, és egyszercsak megszólalt valaki a hátam mögött.

-Te meg mit művelsz?

Hoppsz. Kényszeredett mosollyal felálltam, és Romolushoz fordultam. Milyen sorsszerű, hogy épp azért fohászkodom, hogy megbünhődjek az ő szenvedéseiért, és akkor megjelenik.

-Szia.

-Szia.

Ez pont olyan volt, mint amikor Sapphire-rel álltam szemben. Ugyanaz a szél, ugyanaz a táj, de valami más. Valami itt nagyon más. Elszorult a torkom.

-Örülök, hogy újra látlak.-szólaltam meg vékonyka hangon, és képzeletben fejbe kólintottam magam. Hülye! Azt hittem, normális lesz a hangom, de e helyett…

-Romolus…

Ő se szólt. Pont, mint az Ég. Most már senkit sem érdeklek.

-Annyira sajnálom… És ha valaha is meg tudnál bocsájtani…

Még mindig nem válaszolt. Közelebb léptem hozzá, és végre kitört belőlem.

-Romolus! Szeretném, ha tudnád, hogy igazad van! Tényleg eszméletlen szemét voltam, szégyellem magam, és nem tudom, hogy ezután milyen lesz a kapcsolatunk, de ha ezzel mindent elrontottam, akkor… nagyon sajnálom.-elhalkultam, és mikor megint közelebb léptem volna, megbotlottam, és elestem.

-Olyan szánalmas vagyok most…-egy könnycsepp azért is elindult lefelé az arcomon. Nem mertem már Romra nézni, úgy éreztem, megvet. Ám ekkor hirtelen leült mellém a fűbe, és átölelt. Elöntött a melegség, és tudtam, hogy megbocsájtott.

Sapphire-nek, mikor végre kinyitotta a szemét, beléhasított a felismerés. Ez nem az ő plafonja! Ez biztos, mert a szobája tele van aggatva költők aláírt képeivel, meg pár nem aláírttal. Lassan oldalra fordította a fejét, és egy hatalmas, szőrös testet látott meg.

-Jaj, ne…-de igen. Ha ezt Shakespeare látná… Lerántotta magáról a takarót, és lelépett a földre. Felvette a szemüvegét, és belebújt a ruháiba. Közben mért egy megvető pillantást az erősen ittas, horkoló személyre az ágyon, akivel, minden valószínűség szerint azt is csinálta. Itt elbizonytalanodott. Meddig jutottak el? Mit jelent ez az az? Még jó, hogy semmire sem emlékszik. Nem gondolta volna, hogy egy könyv miatt ez lesz. Túl messzire ment.  De ostoba… Azután eszébe jutott egy régi mondás. Ha ráébredsz, hogy milyen ostoba voltál, máris kiderül, hogy nem voltál ostoba. Hmm. Ez egy okos mondás. Biztos ő találta ki, ki más? Miután felöltözött, és megnézte magát a köpésekkel teli tükörben, úgy döntött, fantasztikusan néz ki. Hirtelen eszébe jutott valami… összeráncolta a homlokát. Hol a könyv? Halványan felsejlett előtte egy agonizáló arc, amint megígéri, hogy az amazon. comról rendel neki egy új könyvet. Sapphire végül megvonta a vállát. Oké. Miután kiment a szobából, és átsurrant a sajátjába, azonnal bebújt az ágyba, hogy pihenjen még egy kicsit edzés előtt. És nagyon remélte, hogy semmi olyat nem csinált az éjszaka folyamán, amit később megbánhat.

Az időérzékem teljesen felmondta a szolgálatot. A reggel kínkeserves önmarcangolása, és a füvön való térdepelés közti idő kiesett a fejemből. Csak azt tudom, hogy most hol vagyok, csak az itt és a most számít. A múltnak, hogy mi történt, hogy mi fog történni, nem érdekel. Most itt vagyok, és itt van Romolus, és tudom, hogy barátok vagyunk, hogy örökre barátok maradunk. Ettől a gondolattól még szorosabban átkaroltam. A pillanat tökéletes volt, a madarak csicseregtek (amelyiket még nem nyilaztuk le a tréning alatt) és egy őzikeszemű őzike is elősomfordált, isten tudja, honnan.

-Köszönöm neked…-hozzábújtam, és éreztem, ahogyan elcsöppen a nyálam az elbambulástól. Romolus rápillantott a vállára, majd undorodva lökött el.

-Íhh…- adta tudtomra nemes egyszerűséggel, majd lesöpörte magáról a nyálam, ügyelve arra, hogy lehetőség szerint rám fröccsenjen. – Azért ennyire nem kell imádni. – nyögte ki, majd mindketten elhallgattunk.

-Uhhh…

Éreztem, ahogyan a gyomrom egyre szűkül, és a fejem cinóbervörössé változik. Hiányzott Romolus ölelése, és utáltam magam, amiért így elrontottam a dolgot.

-Nem…-csak suttogni tudtam, így nyeltem egy nagyot, és újból megpróbáltam. Ezúttal hangosabb voltam.

-Nem hívnál meg egy kakaóra?-fejemmel a bár felé biccentettem, Romolus pedig arrafelé fordult. Egyre hidegebb lett, fázósan húztam össze magam.

-Vagy egy cappucínóra? Vagy legalább egy kávéra?-egyre reménytelenebb volt az ügy-Romolus nem szólalt meg. Közelebb léptem hozzá, és lassan megfogtam a vállát, mire hirtelen összeesett!

-Romolus!!-felsikoltottam, mikor egy hangos, gyöngyöző kacagást hallottam a hátam mögül.

-Bedőltél!-mögöttem Romolus jelent meg, aki, látva megdöbbent képemet, lassan elkezdte magyarázni a dolgot.

-Tudod, már napok óta dolgoztam a gumi másolatomon, és most akartam letesztelni.-nagyot harapott a kezében lévő vajas kiflibe, és felém nyújtott egy műanyag poharat.

-Forró csokit?

-Kösz, de nem kell-dühös voltam rá, amiért így átvert, és hogy nem törődött vele, hogy mit éreztem, hirtelen ötlettől vezérelve kikaptam a kezéből a forrócsokit.

- Illetve… Mégis.- Odaléptem hozzá, és úgy tettem, mintha belekortyolnék az italba, majd közelebb léptem.

- Na milyen? Ízlik? Az automatából vettem. És szép a színe… Legalábbis nem olyan híg, mint amit a bárban adnak.

- Igazad van. Így arra gondoltam, hogy a gyomromban kevéssé mutatna olyan jól, mint a te fejeden. – jelentettem ki, majd az egész innivalót ráborítottam a fiúra.

- Majd hívj fel. – a poharat bedobtam a közeli szemetesbe, majd gúnyos mosollyal az arcomon otthagytam az elhűlt Romot.

Sapphire eközben nyugodtan durmolt a kétrétegű paplan alatt, és nagyon furcsákat álmodott lebegő könyvekről, egy hatalmas gépfegyverről (a forgótáras géppuska a gondolkodó katona választása!) és egy fickóról, aki épp a szerveit akarta eladni neki, méghozzá töltényekért. Arra riadt fel, hogy szomjas, hogy csörög az órája, és hogy elfeküdte az oldalát. Gyerekek, soha ne aludjatok fémruhában, különben csodálkozhattok, hogy mi állt bele a csípőtökbe, ilyen 30 fokos szögben. Sapphire hangosan káromkodva dobta le magáról a kényelmetlen göncöt, és vett föl egy másikat. Ekkor hangos kiáltást hallott odalentről. Asp hangja.

-Basztikuli!-szisszent fel, és magára kapta a csizmáját, minek következtében az ágyra zuhant.

-Nagyon hosszú lesz ez a nap…-sóhajtotta, és megint hallotta felharsanni Asp hangját. Úgy tűnik, valami szerencsétlen elfelejtett cukrot tenni a kávéjába. Sapphire elvigyorodott, és felállt az ágyról. Ideje lesz tenni valamit. Elindulni. Az ajtó előtt elbizonytalanodott. Előbb még fogat kell mosni.

Nagyon ramatyul éreztem magát, úgy gondoltam, az egész világ az  bérgyilkosom. Bántott, amikor Romolus arcába öntöttem a különben nagyon finom forró csokit. Különösen azért, mert nem volt apróm, így nem tudtam újat venni. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy a feszítő érzést a torkomban nem Romolus arcának látványa okozta. Persze az is tény, hogy azóta nem jött vissza a mosdóból. Nem mintha aggódnék érte, csak hát… talán diplomatikusabb lett volna elszámolnom tízig. Éreztem, hogy valami ki akar törni belőlem, elejtettem a fegyveremet, meg-megránduló kezemmel a fejemhez kaptam, mintha fájna. Asp rámkiabált, hogy ha már haldoklok, legalább álljak ki a sorból. Igyekeztem nem venni tudomást az újoncok és a csapattagok sajnálkozó teikntetéről. Hirtelen valami fémes íz tolult fel a torkomon, mire szájam elé kapta a kezem.

„Vér.”

Görcsösen felköhögtem. Istenem, ne. Reméltem, hogy nem fog eljönni ez a pillanat. Soha. De előbb vagy utóbb ez ellen a kimerítő életmód ellen fellázad a test. Kíméletlenül, figyelmeztetés nélkül, mint egy fejbelövés. Megint éreztem a nyillalást. Ez mégsem kimerültség. EZ valami más. A szememet nem bírtam kinyitni, annyi erőm volt, hogy kitámolyogjak a falhoz, és megkapaszkodtam a falban.

„Csak a manikűröm ne menjen tönkre.”-gondoltam, mielőtt a földre roskadtam.

Romolus ott állt a mosdóban, és kétpercenként hideg vizet loccsantott az arcára a csapból. A kitöredezett csempéjű falon nagy, fekete betűkkel, három felkiáltójellel nyomatékosított felszólítás állt: Ne pazarold a vizet!!! Kösz. Sapphire Romolus újabb adag vizett lötybölt a nyakára, hátha elmúlik a mérge. Belenézett a tükörbe, megállapította, hogy ideje borotválkozni. Áhh… Leült a kövezetre, és átkarolta a térdét. Csak áltatja magát. Egy életre megutálta a nőket. Különösen Opheliát. Eljátssza a naív széplelket, sértegeti, aztán meg… Nőőők. Utálatos némberek, Éva asszony fattyai mind. Romolus hirtelen rekedten felkacagott. Az összeset BioRifle célkeresztbe kéne bedobálni, és pörköljünk oda!

„Igen, az összeset. Hadd hulljanak.”

Hirtelen felkapta a fejét. Ez visszhang volt? Keserű nevetése visszhangja.

Sapphire megtorpant. A fegyveréért kapott, és néhány másodperces megfontolt fürkészés után úgy döntött, hogy a világ legnagyobb marhája. Affenébe! Hogy lehet edzésre rohanni és elfelejteni a töltényeket? Üres tárrsal lehetetlen még csak imitálni is, hogyan lövöd szét Asp nyalókafejét! Vagyis inkább lufibúráját.

„Jaj, milyen rohadt vicces vagyok, te jószagú káposztasaláta!” Sapphire a falnak dőlt, mikor hirtelen egy reccsenést hallott. Összeráncolta a homlokát. Majd az összeroppanó falrészen át kecsesen bezuhant a folyosóról a szomszédos szobába.

Romolus felkapta a fejét, és még épp látta Sapphire poros alakját, mielőtt végképp eltemette a törmelék. Kissé lassú reakcióidejét, melyet mindig a szemére vetettek, most sem hazudtolta meg. Bamba képpel figyelte úgy 3-4 percig, hogy pattogzik a fal, hogyan próbál elszakadni egymástól az erőszakkal egymásra erőltetett téglacsoport. Önsanyargatása ölelő karmai közül csak ekkor szabadult ki. Talpra állt, és elindult a romok (a többi rom felé) felé. Úgy tűnt, a folyosók teljesen üresek, a lógósok biztosan a bárban kokóznak.

-Sapphy?

Semmi válasz. Lehet, hogy el kéne takarítani róla a törmeléket. Romolus elszántan a tenyerébe köpött. Lássunk neki.

Sapphire arra ébredt, hogy a szeméből próbálja kipislogni a sittet. A szeme természetesen igyekezett könnyekkel kimosni a port, így rásegítvén a dologra. Persze a lány igyekezett feltápászkodni, kezeivel tolta el maga elől a köveket. Érezte, hogy egyre erősebb fény önti el a szemeit, és a látóterébe egyszercsak egy óriási fej került.

-NEEE!-Romolust váratlanul egy jobbhorog érte, majd mindjárt utána egy gyomorszájon rúgás. A srác kigúvadt szemmel zuttyant a földre, épp, mielőtt a kezét nyújtotta volna Sapphire-nek.

- Mi a franc bajod van, ha’? – Asp hangja csak távoli zajként hatolt bele a fejembe. – Na jó… Vigyétek el fiúk a gyengélkedőre!

Hirtelen kezek ragadtak meg, és próbáltam nem a pacákokra köpni a torkomba feltoluló vért. Sokat köhögtem, miközben bevittek a kórterembe, és lefektettek egy puha, fehér színű fekhelyre. Gyorsan el tudtam aludni.

- Most ezt miért is csináltad? –érdeklődött egykedvűen Romolus, miközben liternyi port köpködött a földre, amit a felszálló piszok okozott. – Még a végén szilikózist kapok.

- Reflex…

- És egyátalán… Mit keresel itt? – kérdezte Romolus, de csak azért, hogy kinyissa a száját.

- Hát…

Romolus felsegítette a lányt, aki rögtön végigmérte.

-         Csupa víz a ruhád… Mit csináltál magaddal? – kérdezte megrovóan Sapphire.

-         Gondolkodtam. – hangzott az egyszerű felelet.

- Én nem a zuhanyzó alatt szoktam gondolkodni… Főleg nem teljes felszerelésben. – mutatott a fiú páncéljára. – Egyébként… Szipp ...szipp… mi ez a szag? Mintha leöntöttek volna egy pohár cappuccinóval.

-Majdnem.

-Hogy értsem hogy…

- Forró csoki volt.

-???

Romolus legyintett. – Nem lényeges.

-Oké. Ne firtassuk.

-Csak…-Romolus leroskadt a földre.-…elegem van, hogy mindenki úgy kezel, mint egy ötévest, egy játékbabát, és úgy rángatja a tagjaimat, ahogyan neki tetszik! Fáradt vagyok!!

-És ideges.-jegyezte meg Sapphire.

-Igen. De te nem értheted.

-Romolus…-Sapphire elmosolyodott és leguggolt a fiú mellé, majd lassan belekezdett a mondandójába.

-Tudod, az ember sokszor érzi úgy, hogy nem ismeri a másikat. És ez elég zavaró. Ha nem engedsz be az életedbe senkit, miért csodálkozol, hogy senki nem akar ott lenni? Ne csak várj a csodákra, Romolus, tegyél érte. Nem várhatsz el mindent másoktól.

Romolus még mindig a földet nézte.

-Ismerd fel, hogy ki az, aki segítene! Romolus…

A fiú érezte, ahogyan egy kéz nehezedik a vállára. Nagyon súlyos volt.

-Valakinek ki kell öntenem a szívem.

-Hozzak felmosórongyot?-kérdezte Sapphire vidoran.

-Annyira nem lesz nyálas, nem kell aggódnod.

-Szóval?

-Ophelia…

-Ki?-Sapphire nyillalást érzett a szíve tájékán.

-Olyan szemét velem! Miért?

-Lehet, hogy nem kedvel téged.-mondta csendesen Sapphire.-Lehet, hogy csak őszinte veled, lehet, hogy csak nem akarod észrevenni, hogy semmit sem érez irántad.

-Hogy?-Romolus elpirult, és végre ránézett harcostársára.

-VEDD MÁR ÉSZRE MAGAD! Egyáltalán nem fontos, hogy mit gondolsz! Nem erőszakolhatod valakire az akaratodat saját belátásod szerint, tudod? Érted?

-Mi…-Romolus már semmit sem értett. Miről beszél ez a bekokózott tyúk?

-Ez egy összeesküvés. És én értem, mi megy itt.-Sapphire odasétált a falhoz, és elkezdte beleverni a fejét.

-Izé, hadd segítsek!-ugrott fel Romolus riadtan, és visszarántotta Sapphire-t a faltól, majd zajos robaj kíséretében a földre zuhantak. Romolus ekkor kapta a mai nap második, de erősebb pofonját. Ám nem csak az ő arca vöröslött, hanem Sapphire-é is. És nemcsak a vér miatt.

-Te sírsz?-Romolus megdöbbent. Csodálkozott, padlót fogott, leesett az álla és újra megkérdezte a ruhájába csandrázó Sapphire-tól.

-Te sírsz?

-Igen!-fakadt ki a lány, ami igen fura, mert ritkán fakad ki.

-Fak, fak, fak, fak.

-Most fakadsz?

-Igen.

-         A Borsi huje. – közölte nemes egyszerűséggel Judit.

-         -Te meg hogy kerülsz ide?-kérdezte Judittól a döbbent Romolus.

-         - Hát én most a Borsinak mondtam ezt, de te most maradj csöndben, mert kiírlak a történetből… ÖRÖKRE.

Sapphire eközben tanácstalanul nézett, hol a fenyegetőző Juditra, hol a rémült Romolusra, majd megköszörülte a torkát, és diszkréten kihajította Juditot az oldalról.

-Na. Én mosom kezeimet.-majd odasétált a csaphoz, és demonstrálta, mire is gondolt a folyóvíz alatt.

-Ööö… Sapphire.

-Igen?

-Ha Judit be tudott ide kerülni, akkor lehet… Nem. Az nem lehet.

-Mi?-Sapphire végre megfordult, és Romolusra pislantott.

-Borsi is be tud jönni! Amikor csak akar!- ebben a pillanatban gonosz röhögés harsant a gép másik feléről, eképpen: - Nyihihihihihi!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (Beragadt a felkiáltójel gomb)

Sapphire morcosan nézett az egerét kattintgató Borsira, aki sajnálkozva mosolygott.

-         Bocs. Folytassátok.

-Szóval. – Sapphire megköszörült a torkát, és Juditra mutatott, ali készségesen tovább gépelt. (Ne húzd ki a gyufát egy élharcossal szemben)

-         Igen!- fakadt ki a lány és hátat fordított Romnak. A fiú megcsóválta a fejét és Sapphire elé vágott. – Miért sírsz? – az ezer, benne feltoluló kérdésből a legegyszerűbbet választotta. Úgy gondolta, olyan egyszerű ezt megválaszolni, mintha az időjárást kérdezné meg. Nem volt sem kedve, sem hajlama rá, hogy az embereket meg tudja vigasztalni, úgy gondolta, előbb-utóbb úgyis abbahagyja, mi értelme bugyuta kedvességeket sugdosni a fülébe? Lehet, hogy érzéketlen?

-         Nem tudom…-Sapphire dadogott a hisztérikus sírás miatt, és a kézfejével megtörölte az arcát. Tudta, hogy még mindig püffedt a szeme a sírástól, és úgy érezte magát, mint egy kifacsart rongydarab.

-         Akkor inkább hagyd abba!-vetette oda a fiú, és szemügyre vette a rombolást a falon. Néhány másodperc múlva megfontolt mozdulatokkal egy rakásra kezdte halmozni a törmeléket. Sapphire csüggedten nézte. Nagyot csalódott. Összehúzta magát, és egészen kicsi támadófelületet hagyott a láthatalan ellenfelei számára. Pont, ahogyan a tréningen tanulta.

Először elég homályosan láttam, de végig magamnál voltam. A legyengülésem folyamata elég kiszámítható volt: a fájdalomnak nem voltak túl eredeti ötletei, arra nézve, hogy hogyan lepjen meg. Mikor megint bíborszínű lett minden, megint éreztem a süvítést. Végigszáguldott a karomon, libabőrös lettem, majd hányingerem lett. Aztán elmúlt, a fémes íz pedig már rég eltűnt a számból. Jó adag nyugtatót is kaptam az érzéstelenítők mellé, nem észleltem, hogy beharaptam a szám belső felébe. De még a vérem is lassan, álmosan csorgott, és a fáradtságot sem vette, hogy éreztesse: jelen van. Csak feküdtem, nagyon nyomorultul éreztem magam, a nap vékony csíkban lépdelt végig a hasamon, majd felmászott az arcomra. Megsimogatta lágyan az arcom, és mikor a nővér elhúzta a függönyt, szomorú lebbenéssel megszűnt létezni. Úgy éreztem, mintha árral szemben úsznék, és egy fadarabnak csapódnék, onnan meg egy úszó szigetnek, vagy más franckarikának. Tudtam, hogy hamarosan elmúlik a fájdalmam. Egy-két perc. De a nyelvem sem tudott megszólalni, hogy szóljak a nővérnek. Egyedül a gondolataim voltak mellettem, leültek az asztalomhoz, ittak a kávémból, és meghallgattak. Beszélgettünk… szavak nélkül.

Sapphire lassacskán kezdett az ajtó felé araszolni, de nem volt vele tisztában. Egyszerű ösztön volt, nincs itt semmi keresnivalója, és tudta, hogy ideje távozni. Úgymond, menekülni, mert minden megsemmisült, és a távozás esedékes. Jó lenne különböző ürügyekkel egymásra csúsztatni a dolgokat, és amikor kiegyenlítik egymást, akkor a kész aktát a tűzbe vetni. Kit érdekel az adminisztráció.