-Ophelia! Mit művelsz?!-Torch döbbent volt és félt. Én is féltem volna, ha egy Link Gunt szegeznek a fejemnek, miközben én fegyvertelen vagyok. A falnak szorítottam, és szinte delejes tekintettel néztem rá. Tudtam, hogy meg kell ölnöm, mégsem voltam rá képes. Én magam sem tudtam pontosan, mit csinálok.

-Ophelia…-szerintem, nem hitte, hogy megteszem. Én sem hittem, hogy megteszem.

-Ophelia… mit akarsz? Tényleg le fogsz lőni?-már szelíd volt a hangja. Ha eddig nem lőttem le, már nem fogom. Ezt gondolta.

A puska megremegett a kezemben. A közelből kiáltások, halálsikolyok hangzottak el, és összerezzentem. Torch gúnyosan elmosolyodott.

-Muszáj.-egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

-Miért lenne muszáj?

-Mert ha nem teszem, te ölsz meg engem. Egy napon lehet, hogy én fogok ott állni a falnál. És te meghúzod a ravaszt.

-De szerettél!!-már tényleg félt. Rájött, hogy van vesztenivalója. Az élete. A töltény valódi. Megnyomtam a töltőgombot, mire megindult a pittyegés.

-Viszlát Torch.-le kellett törölnöm a könnyeimet. Nem hittem volna, hogy végig tudom nézni, ahogy élettelen tekintettel, halkan lecsúszik a padlóra. Meghalt. Mire a hangok a hullához értek, már nem voltam ott.

Egy kéz érintette meg a vállamat, mire riadtan megfordultam. Asp pillantott rám szigorú tekintettel, és egy Shock Riflét nyomott a kezembe.

-Nem bambulunk!-röffent rám idegesen. Csodálkozva néztem először távozó alakja után, majd a fegyverre. Sóhajtva löktem bele a tárat, és kinéztem a bázison keresztül az arénára. Őszi táj, szinte már szentimentális módon hullanak a levelek a lyukasra lőtt templom tetejére. Nem mi voltunk itt az elsők. Nem nagyon figyeltem arra, hogy Asp miket szövegel, de annyit megértettem, hogy a bázist meg kell védeni. Oké. Parancs megértve, boka összecsattintva. Egyesek kezében Rocket Launcher volt, másoknál Lightning Gun. Savanyú arcot vágtam. Miért mindig én kapom a legbénább fegyvereket? Utálom a Shock Riflét, legszívesebben felpofoztam volna a mellettem álló kis tyúkot, Isist, aki éppen Flack Cannonját töltötte tele. 18 éves kis… De ne beszéljünk erről. Asp sejti, hogy én voltam, aki Torchot megölte, mert egyes emberek láttak engem Torch közelében harcolni, de én mindent tagadtam, és Rampagera, a Sun Blades fiúra kentem. Csak Blackjacknek mondtam el, hogy én öltem meg.

*

*

Reklám

Használja a Minigunt! A forgótáras gépágyú a gondolkodó katona választása!(Zene)

-Ostoba voltál.-Blackjack pofon vágott, és az ágyra taszított. (a cenzúra miatt itt nem folytatjuk.) Mire végzett, már alig álltam a lábamon. A pofámba baszta a ruháimat (Judit: És én disztingváljak.), majd megjegyezte. –Úgy látszik a nemek közt nincs különbség… Olyan vagy mint egy lány!!!!!!- ez vérig sértett engem. Megtört, majd újra összerakott. Én lettem a tökéletes katona. Úgy szorítottam magamhoz a Shock Riflémet, mintha az egyik végtagom lenne. Egyszer, mikor nem láttak, még meg is pusziltam az ágyban, mielőtt szégyenlősen feldugtam magamnak (Borsi kikészülve röhög, Judit keze megremeg a billentyűzeten). Szobatársaim már megszokták az ágyamból kiszűrődő furcsa hangokat, ami cuppogás és halk ágyrecsegés egyvelege volt.

BlackJack pofonától ráestem az ágyamra.

Blackjackkel megbeszéltük, hogy én megyek ki előbb a fegyverraktárból, ahol beavatott. Kint azonban Asp várt rám, szigorú szemmel méregetett, kezében gizda módon forgatta forgótáras Minigunját (dupla csomagban adták, igazán kihagyhatatlan, alkalmi vétel), majd pofon vágott vele. Arcomról csöpögött a vér, és szédültem, amikor a falnak taszított, és feldugta nekem a minigunt. Felszisszentem, mire elmosolyodott.

-Ezt nem szereted mi? Csak a Shock Rifle, csak az a jó…-kikapta belőlem a gépágyút, és térde estem előtte. Úgy ziháltam, mintha épp most akartam volna megfulladni. Sebzett tekintettel nézett rám.

-Torch kedvence is a Shock Rifle volt, mi?-majd otthagyott, keserű gondolatim közepette.

Még mindig a földön ültem, mikor Black Jack (Borsi szerint: Béla) kilépett a raktárból. Ahogyan ott állt fölöttem, olyan érzésem volt, mintha egy óriás állna előttem. Egyszercsak meglágyult addig mogorva arca, és felém nyújtotta volna a kezét, hogy felálljak. Felharsant a versenyt indító kürt. Megint visszaváltozott erőszakos szadistává. Az arcomba rúgta a Shock Riflét, és rárivallt.

-Gyerünk, ribanc, kelj fel!!-nyögve feltápászkodtam, mire megragadott a nyakamnál fogva, és kipenderített a pályára.

Odakint Asp, mikor meglátott, elgáncsolt. Rosszindulatú röhögés harsant fel, ahogy megpróbáltam megmenteni ruhámat a nem-elszakadástól. De mivel előtte Black Jacknél voltam… A ruhám így is elég hiányos volt, így hát szinte az egész pályát felnyaltam- de szó szerint- hosszú nyelvemmel, amit már sokan dicsértek. Hmmm. Legalább valamiben jó voltam. A csúszás kb. tíz másodpercen belül véget ért, és Romolus lába elött landoltam. –Öööh… szia Rom.(Cd Rom) (Jó akkor Romi)

A fiú értetlenül nézett rám, majd asztmásan felköhögött, jókora adag nyálat az arcomba loccsantva, nem is beszélve a torokváladékról. Csak ezután jutott eszébe felvenni a sisakot. Morogva lecsaptam magamról a nedveket, és felpattantam. Tanácstalanul körülnéztem. Hol a…?

-Itt van.-motyogta egy fiú, és átnyújtotta a Shock Riflémet. Mosolyogva néztem rá, mire hátrahökölt. Csodálkoztam is ezen, mindaddig, míg bele nem néztem egy tükörbe. A mai nap bántalmazásainak (amit elvileg élveznem kellett volna) hála tiszta vér volt a fogam. Kiköptem. Dühösen. Kiköptem dühösen, és sajnos pont Black Jack-re. Ő is lecsapta magáról a nedveket, és rosszallóan nézett nyáltól fényes arcán keresztül.

-Öhm… Bocs.

-Semmi gond, de ha mégegyszer lecsulázol, nem lesz mivel feldugnod az SR.-t, de ami a legfontosabb: nem lesz hova.(Juj)

Ránéztem, olyan metszőn, hogy egy matektanár elélvezett volna örömében, mire ő felém tartotta a fegyverét.

-Induljon a banzáj.-csőre töltött. Épp jókor.

-HASRAAAA!!-ordította el magát Romolus, mire mind levágtuk magunkat magzatpózba, és féregmozgással visszakúsztunk a bázisra. Közben már felharsantak a puskaropogások, nem túl távol.

SR-emet kezembe markolászva elidultam az ellenséges zászlóért, mire headsetemben meghallottam Asp hangját.

-         Hold in position.

Úgy döntöttem, a f… (itt elnyomta hangom egy autóduda) fog egyhelyben álldogálni, így elindultam mégegyszer. Ajkaimon ismerős félmosoly játszott. Talán sakkot.

-Vörös Vezér, hol vagy?

-Mögötted vagyok, baromarcú!

-Ne engem lőj, egy csapat!

-Hé, ha mégegyszer seggbe lősz, egyes, személyesen heréllek ki!

-Ki nyögdécsel a hedszetbe? Kettes?

-Nem én vagyok, sajnos. Kösz, hogy gondoltál rám.

-Tűz alatt vagyok!!

És még hasonló gyöngyszemek. Sóhajtva nyomtam ki a kis piros „bekapcsolva” gombot, mire a hangok a fejemben elnémultak.

És mint egy délibáb, felsejlett előttem az ellenséges zászló körvonala. De kiderült, hogy tényleg csak délibáb volt, mert az Atari tette oda direkt az én szivatásomra. Közben már a távolból láttam, hogy az ellenséges várból zöld halálsugarakat lövöldöznek ki (kb. 3000 fokosak-azonnali megsülés) a semmire. Megcsóváltam a fejem. A tudatmódosító szerek ártalmas hatásai… (magyarul. Drog. Gyerekek, ne szedjetek drogot, mert olyanok lesztek, mint én) Már amennyire tudtam, csendben (HÉJ, MEGTALÁLTAM AZ ELLENSÉGES ZÁSZLÓT GYERTEK FIÚK, ITT VAGYOK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!)odalopództam a zászlóhoz, és megbútam az egyik antik hellenisztikus korból származó oszlop mögött. Elgondolkodtam, honnan az istenveréséből szereznek ők ilyet, mikor a fejem mellett csapódott be egy Flack Cannon lövedék, és lekaptam a fejem. Ekkor a felső szintről elém pattant egy törpe. Tényleg, még nálam is kisebb volt a kiscsákó. Szemei forogtak az üregében (ahogy körülnézett) és ijesztően gonosz arcot vágott. (elhihetik micsoda komplexus ez: egy gonosz arcú törpe!) Vigyorogva nézett rajtam végig, és én méla undorral lőttem fejbe, miközben megpróbált felmászni a lábamon.Ezután, a hullát hátrahagyva, visszatértem a megfigyelő pozisönhöz.

A zászlót nem őrizte senki. Hmm. Vagy sokan vannak, vagy csak egy ember. Ez egy íratlan szabály. Mindegy, ketyeg az óra! Leugrottam a nagyon is nyitott szobába (ideális célpont lettem… gyakrolatilag mindenhez) Mikor már nyúltam volna a zászlóért, megéreztem a hideg Sniper Rifle csövét a nyakamon. Felsóhajtottam. Tudtam, éreztem, hogy ez lesz. Különös zsibbadság lett úrrá rajtam, aminek a következtében kiejtettem a kezeim közül a zászlót. Murphy kapitány elmélete megint bevált. Egy férfihang szólalt meg a hátam mögött. Halk volt, kellemes, nyugodt. Mint egy pszihopatáé. Megborzongtam. Nem hagyhatom, hogy most, a cél előtt meghaljak, de mit tegyek. Másodperceken belül lőni fog… én pedig újra hazai pályán ébredek majd. Hallottam a halk kattanást, ahogy felhúzta a ravaszt. Behunytam a szemem…

NEM!! Nem hagyhatom! Egy valamit tökéletesen megtanultam az önvédelmi tanfolyamon: hogyan kell tökön rúgni a betolakodót (és aki csak próbál betolakodni). Egyszerű, és nagyszerű. Magamban kántáltam a varázsigét.

Felemel-és hátralendít-így lesz pép- a farkakból-és elegáns a mozdulat-és elegáns…

-… és elegáns!!!!!-üvöltöttem fel, és hátrarúgtam. Tökéletes pillanat volt. Néma csend lett. Támadóm arca eltorzult. A kis barátjához kapott, majd nyekergő hangokat adva, nyávogva a földre zuhant. Föléje magasodtam, fejéhez tartottam a fegyvert… Csakhogy könnyítsek a szenvedésén. Hirtelen megcsapott a de ja vu érzés. Hasonlóan álltam egy férfi előtt, és tartottam az arcához a fegyvert. Torch… De mégis lőttem. Nem ismertem kegyelmet.

Ahogyan a hulla elbomlott (az egész egy pillanat műve), végre enyém lehetett a zászló.

-Ügyes vagy.

Megpördültem a tengelyem körül, 180 fokos félfordulattal, és egy tripla szaltót vetettem dupla bukfenccel és szimpla csavarral. A nő, aki ott állt, nem messze tőlem, elnevette magát, gyöngyöző kacagással, mintha szénsavas ásványvíz lenne. Hirtelen elkomolyodott.

-Add vissza.

Görcsbe rándult a gyomrom. Azt számolgattam, mennyi időm van, mielőtt szénné lő. Nem, nem tudom előkapni a fegyverem. Talán ki tudom dumálni magam.

-A zászló az enyém.-mondtam gyerekes makacssággal. Az öklöm még jobban megfeszült, ahogyan szorosabban fogtam a zászlórudat.

Figyelmesen nézett a szemembe.

-Jól van, vidd csak. Le kéne, hogy lőjelek, mert végülis ellenséges csapatba tartozol. De ma jó napom van. De lehet, hogy jobban járnál, ha ideadnád.

Elmosolyodtam. Ostoba. Azt hiszi, megijedek.

-Kiengedsz?

Lassan bólintott, én pedig elindultam felé. Közben azon imádkoztam, hogy össze ne essek. Mikor az ajtóhoz értem, megálltam. Ott állt velem szemben, egy magasságú volt, de mégis valahogyan magasabban állt fölöttem. Arisztokratikus szépség, gyönyörű kék szemmel (meg egy zölddel). Arrébb toltam, magabiztosságom minden tudatával. Ő elindult a zászló fókuszpontja felé. Hirtelen belém mart a fájdalom.

-ÁH!-a karomhoz kaptam, dőlt belőle a vér. Mögöttem a nő, felém tartotta a fegyverét, miközben próbálta azt újratölteni. Innentől nem tudtam uralkodni magamon. Csak azt éreztem, hogy a fegyveremet előkapom, és elindulok a szerencsétlen felé. Nem tudtam kontrollálni magam, a tekintetem üres lett, de egy hang az agyam legmélyéről üvöltött, hgy hagyd abba! Mikor elé értem, kirúgtam a kezéből a fegyverét, és az messzire repült. Aztán megragadtam a nő haját, és térdre kényszerítettem. A csaj végre megértette. Agyában tudatosult, hogy itt, és most én vagyok az erősebb.

-… ne…

A lövés hangosabb volt, mint az ő fokozatosan elhalt sóhaja.   

Iszkoltam, ahogy csak bírtam, már nem volt messze a bázis. Minek kell ötvenkilós zászlókat gyártani? A lábam már valószínűleg elhalt, és ezért nem éreztem, de amikor legalább hat ember fut a nyomomban a halálomat kivánva, valahogy nem tudok megállni. A fejem mellett kék és piros lézersugarak haltak el. És sehol senki… Vagy várjunk csak? Egy vörös ruhás lány futott felém. Isis! Egyszer az életben örülni tudtam annak, hogy látom. Komoly képet vágott, de mikor a zászlót átpasszoltam neki, felnyögött, és csak akkor indult el a bázis felé, mikor rákiáltottam-fussál, a kva életbe, fussál!!-majd elestem. A hátamra fordultam, és még épp elkaptam Widowmaker őrült arckifejezését, miután egy rám küldött lézercsóva miatt elsötétült a világ. Legalább Isis úton van-gondoltam, mikor még észnél voltam.

A zászló mellett ébredtem fel, és hallottam, ahogyan Isis nevét kiabálják a csapattársak. Megnyugodva vetődtem vissza a hideg kőre. Ez most kell. Fejemet a hűs kövekhez nyomtam. Teljesen leizzadtam, ez a vesszőfutás felért egy komplex edzéstervvel. Hirtelen a hangoknak negatív csengést adott Isis sikolya, és rögtön utána egy vad, fékezhetetlen röhögés. Időm sem volt gondolkodni, felpattantam a helyemről… hogy azonnal felessek a fegyveremben, ami a lábamnál hevert. (szűz kéz érintése szerencsétlen dolog, stb.) Shock Rifle. Rosszalló pillantást vetettem rá, majd vállat vontam. Tökmindegy, majd szerzek másik fegyvert.  Kiugrottam az ablakon. Most nincs idő lépcsőzni.

Lezuttyantam a liternyi vértől nedves fűbe. Pedig azt hittem, a harmattól csillog így. Még időben felkaptam a fejem, hogy lássam, amint Broke eliszkol a zászlóval. Csipogást hallottam. Üzenet a head seten ! Benyomtam a –bekapcs- gombot, mire Asp hangja harsant fel, és szakította szét a dobhártyám.

-Ophelia, ha azonnal nem tolod ide a segged, legközelebb úgy feldugom a Minigunt, hogy a torkodon keresztül jön ki!

Hm, ez Asp, ami a szívén, az a száján. Csak azt nem tudja, hogy ha még egyszer megpróbálja azt a bizonyos műveletet, amit ő fenyegetésnek vélt, úgy megcsonkítom, hogy többet fegyverekhez sem lesz semmi köze. Ez a gondolat adott erőt, hogy kedvenc fegyveremmel loholjak az ellenséges bázis felé… újra. Közben persze újabb üzenetek jöttek-melyekre már válaszoltam is. Szerencsére csapattársaim is irtottak rendesen, amennyire tellett tőlük, így hamarosan megtisztították az utat előttem, és koncentrálhattam a zászlóvivőre, akit igyekeztek megvédeni. Isis is ott futott mögöttem, sminkje szétkenődött, arcán fáradtság jelei mutatkoztak, de bírta. Nem érdekel, mert a zászlót úgy is én szerzem meg. Ettől a gondolattól megint mosolyogni tudtam, szívből. Isisnek ehhez semmi köze nem lesz. Na ja, csapatjáték ugyan, de mégis, valami furcsa beidegződés miatt, mégis az egyénre koncentrálunk. Futásom nem volt hiábavaló-még félúton beértem a célpontomat, és tiszta erőből rávetettem magam, egy Tarzan-üvöltéssel. A zászló kiesett a kezéből, bősz káromkodások közepette. Mire a fickó felocsúdott volna, kapott egyet a tarkójára, amitől elájult.

-Vajon milyen fegyvere van… trallala. -tűnődtem hangosan, míg az én üres Shock Riflémet kicseréltem az ő telitáras Flack Cannonjára. Ha majd felébred, kellemetlen meglepetés várja. Mikor megfordultam a zászlóért, engem is kellemetlen meglepetés várt: a zászló eltűnt. Egy ideig csodálkozva néztem… majd a kezem lassan ökölbe szorult, és megint üres lett a tekintetem.

-Nnngggh… Isis…

Véleményem szerint, Isist, mielőtt lelöktem a szikláról, foglalkoztathatta a gondolat, hogy sikerül neki. Hogy eljut sértetlenül a bázisunkra. Hogy előttem jut be. Gondolom, még örült is. Fiatal, naiv arcán üdvözült hitetlenkedés, és a tompa nyögés, mikor leugrottam elé a keskeny barlangjáratban, és behajítottam az alattunk elterülő lávatengerbe. Nem is sikoltott. Gondolom, a sokk. Gondolom, HITTE, hogy sikerülhet neki.

Hinni a templomban kell.

Mielőtt ÉN bevittem volna a helyére az ellenség zászlóját, és véget ért volna a mókamára, átvillant az agyamon, hogy ezért szorulni fogok az intézetben. Keményen megbűnhődök, szenvedni fogok, és könyörögni, mert ezt akarják majd.

Istenemre, elkínlódom.

“

1. ábraAz agyamban még megmaradt az örömmámor utáni érzés, de az aközött, és a büntetés közötti idő teljesen kitörlődött. Lefoglalt az, hogy a fájdalmat igyekezzem kiűzni a fejemből, a testemből, a lelkemből. Mikor fény derült az ügyre, és a hajamnál fogva hurcoltak be a büntető termekbe, és miután megfosztottak fegyveremtől, először úgy megvertek, hogy… ilyet még nem éreztem soha. Ilyen kínt. Minden ütés után azon imádkoztam, hogy ez legyen az utolsó. Minden borzalmas reccsenés tudatosította bennem: még nincs vége. És hogy: ezt most lehet, hogy nem éled túl. És én igyekeztem, hogy gyorsan megdögöljek. Komolyan, megpróbáltam. Nem hagyták. Miután már mindenhol véreztem, a sebeimet gyorsan sóval dörzsölték be, majd a csuklóimat leszorították szöges bilincsekkel, és felerősítettek a falra, mint egy vérző Antikrisztust. A szögek a húsomba martak, és felüvöltöttem a fájdalomtól. Közben a drágalátos Asp hangját hallottam, valami ilyesmit kiabált. – Már mióta az eszemet tudom, csinálom ezt a munkát, ilyen szopatást még soha életemben nem láttam!- elhallgatott, mikor valaki halk, nyugodt hangon odaszólt neki. Elhomályosult tekintetem csak foltokat látott, amúgy vérszínű volt az egész világ. A pincefalak, a haj, ami a szemembe hullt, és senki sem simította el onnan. Asp végre lenyugodott, de éreztem, még nem fejezte be. Odalépett elém, és hirtelen megragadta a nyakamat. Nem kaptam levegőt, de arra sem volt erőm, hogy ezt elmondjam neki.

-A bűnösöknek pusztulnia kell. Teszek róla, ne aggódj.

Bármilyen kilátástalan is volt a helyzetem, bármennyi fogam is hiányzott, bármennyiszer is haraptam a nyelvembe, mégis elsuttogtam pár szót, amit meg kellett, hogy halljon.

-Ne aggódj. Túl élem az emberfelettit.

Hirtelen elengedett, légszomjam volt. Mindjárt kiszakad a tüdőm, kiszakad a szívem, de még élek. Élek, és amíg ez így van, bosszút is állhatok. Felköhögtem, és kiköptem egy adag vért, a testem a fájdalmakra könnyekkel reagált. Pedig legszívesebben őrjöngtem volna. Kinyitottam a szemem, amit még akkor behunytam, mikor Asp beszélt hozzám. Senki sem volt a teremben. De mintha…

-         Ezt jól megcsináltad. – nézett szemrehányóan rám a fiú.

-           Jaj, ne… Kérlek csak te ne baszogass. – nem hittem, hogy ezt a néhány mondatot is ki tudom préselni feldagadt ajkaimon át.

Romolus felhorkantott, majd fel-alá kezdett járkálni a teremben, hátratett kezekkel, és olyan gondterhelt arccal, mintha ő lett volna felszegezve a falra, mint egy élő feszület. De nem. És még a vér sem alvadt meg a sebeimen, hanem csöpögött, apró tócsát alkotva a pincepadlón. Némán követtem a szememmel Romolus útját.

-Hagyd abba!-kértem, mire megállt, nem tudta, mit keresek ott. Aztán a homlokára csapott.

-Hát persze! Ki kellene hoznunk téged innen!

-Igen, Einstein. Van terved?

-Mégis mit vártál? MI A FENÉT VÁRTÁL? MIKOR ILYET… HOGY GONDOLTAD?-teljesen belelovalta magát, üvöltött, és közben hevesen gesztikulált, lengette a kezeit, mint valami kibaszott olasz. (akik befelé-tenyérrel integetnek).

-Hagyd abba…-ismételtem meg. Nem volt erőm már veszekedni se, ez pedig azt jelenti, hogy nagyon legyengültem. Sajgott minden tagom. Romolus megdermedt a levegőben, a kezei lassan lehanyatlottak. Felém indult, és lassan megállt előttem. A kezével elsimította a hajamat, én pedig összerezzentem, mikor hozzámért.

-Ne félj. Én nem kövezlek meg. Nem közösködöm velük. -hangja megvetően, keserűen csengett, én pedig hálásan elmosolyodtam. Jó, ha legalább valaki nem törli beléd a szaros lábát. Így is elég szaros voltam már.  Ekkor megtörtént, amire nem számítottam: Romolus szemen köpött. Aztán rögtön letörölte. Döbbenten néztem rá. Aztán megértettem.

-Te is megkúrtad Isist, mi? -nem volt szükség, hogy felemeljem a hangom, mert így is eléggé elszégyellte magát.

-Muszáj volt, megérdemelted, és még olcsóbban megúsztad tőlem, mint a többiektől. -magyarázkodott.

-Nem néznél a szemembe, mikor hozzám beszélsz?

-Nem.

-AKKOR HÚZZ INNEN! TŰNJ A BÜDÖS PICSÁBA, NINCS MIT MONDANOM!! A hátba támadásnál nincs rosszabb. Nekik kémkedsz? Mennyit fizetnek? Egy éjszakát a kis kedvenccel? -közben Romolus iszkolt kifelé, a hangom elkísérte a pince kongó folyosóin.

-MONDD MEG NEKI, HOGY JOBB, HA CSAK FÉL SZEMMEL ALSZIK, NEHOGY ANÉLKÜL ÉBREDJEN FEL!!!

Este volt, legalábbis úgy tűnt. Láttam a hold sugarait beszűrődni a hatalmas ablakon keresztül. Rohadt fáradt voltam, nem tudtam, hány óra lehet. Valaki strázsált kinn, hallottam a mormogását, miközben aludt, a csámcsogását, miközben szendvicset burkolt, a kattanást, miközben csőre töltött. Fájón elmosolyodtam. Ugyan, ki ellen védenek? Ki szabadítana ki? És hogy szökjek meg? Még ahhoz sincs erőm, hogy az ujjaimat megmozgassam. Ez kiszívta belőlem az életet, az erőt. A sebeim már alvadtak, a só sem csípett. Lehet, hogy holnap jobb lesz. Talán holnap meghalok.

Romolus az ágyán feküdt, elgondolkodva forgatta kezében a vadászkését. Mellette az ágyban ott hevert Bio Rifléje, ami mellett a földön töltények voltak szanaszét dobálva. Hallotta a kintről, a többi szobából kiszűrődő beszélgetésfoszlányokat. De az esze mégis máshol járt, úgy érezte elárult lett, és áruló, egyszerre.

„Így érezhette magát Júdás”, gondolta.

Isis mással hetyeg, mert egy cafka, és az egyetlen barátját is cserbenhagyta. Ophelia… drága Ophelia, nem érdemelte meg a büntetést, csak tette, amire kiképezték. Versenyzett, ölt, győzött. És a versenyt végül miatta nyerték meg. Az igazságtalanság elég szembetűnő volt, de senki nem emelt hangot ellene. Akik eddig büntetésen voltak, nagyhangú, felelőtlen emberek, végül csendes, megtört, visszahúzódó senkiként tértek vissza, és hamar el is mentek. Kirekesztettek, megbélyegzettek lettek, és kicsúsztak a csoportból. És még én is ramatyul bántam vele…

Felpattant az ágyáról, mintha rugóra járna.

Aztán rögtön visszafeküdt, mert nem tudta, miért állt fel. Olyan reflexmechanizmus volt, mint az ágybavizelés.(borsi huje)(judit meg buta)(hagggyá)(nem)(de)

Romolus sokáig gondolkodott a dolgon. Megéri kockáztatni az amúgy is bizonytalan jövőt, egy olyan ember miatt, aki valószínűleg soha sem lesz érte hálás? Hát érdemes kockáztatni a semmiért? Egy papírlepke miatt haljon meg? Másrészt viszont… egy ember van odalent, embertelen módon megverve, megkínozva, eszméletlenül megnyomorítva, a jéghidegben, étlen-szomjan. Lehetetlen, hogy ezek után ne legyenek lelki hiányosságai, ha visszatér. És ezt senki sem érdemli meg. Itt a cél nem szentesíti az eszközt, jelen esetben, hogy csapatjátékost faragjanak Opheliából. Hogy lehet… Elviselni az ilyesmit? CDRom megborzongott. Ő már biztos könyörögne. De lehet hogy nem. Felpattant az ágyról, magához vette az egyik takarót, amit bedobált a rohamtáskába, éles kése a keze ügyében.

Remélhetőleg soha nem tudja meg milyen az Underworld.

A kastély pince részébe tartott, és nesztelenül elsuhant az ajtót őrző strázsa felé, majd megpróbálta kinyitni az ajtót, ahol Ophelia raboskodott, de szerencsétlenégére az ajtót zárva találta. Egy futó pillantást vetett visszafelé az őrre. Hirtelen megakadt a szeme az őr övén lógó kulcscsomón. Közelebb lopódzott, és odanyúlt az őr oldalához. Az őr felhorkantott, és Romolus rémülten húzta vissza a kezét. Mikor újra meghallotta a silbak egyenletes lélegzését, akkor próbálkozott megint. Néhány sikertelen kísérlet után- mindig megzavarta valami- sikerült leakasztania a kulcscsomót, majd sorra belepróbálta a kulcsokat a vaskapu zárjába.

>persze, hogy az utolsó a helyes!< dünnyögte bosszúsan, mikor az utolsó kulccsal kinyitotta az ajtót. Kattant a zár, megnyikordultak a sarokvasak, Romolus pedig belépett a terembe.

Felnéztem, de csak a sötétséget láttam, na meg persze a hideg, nyirkos kőpadlót, amelynek érzete szinte taszította a lábam. Újból lehajtottam a fejem, ami egyébként nagyon fájt, szinte zúgott. Fáztam és fáradt voltam. Az öltözetem igencsak hiányos volt a délutáni megpróbáltatások miatt, egy helyen olyan erővel ütöttek rám,, hogy behorpadt a páncél, fájdalmat hagyva minden levegővétel után. A bilincs is feltörte a kezem, éreztem, ahogyan lassan lefolyik a homlokomra csöpögött vér. Lépések zaját hallottam, mire gyorsan úgy tettem, mintha aludnék. A lépések már egész közelről hallatszottak, majd megálltak.

-         Ophelia!- a suttogás kellemes hangú embertől jött, de én mégis megborzongtam. >Ez Romolus

-Mit keresel itt? – kérdeztem rekedten, és kiéhezve pillantottam a nála lévő takaróra. Valahogy nem tudtam haragudni rá.

Romolus megcsörgette a nála lévő kulcsokat. – Az alvó őrtől vettem el. Ha minden igaz, nyitja a bilincseid.

Egy pillanatig matatott a kezemnél, majd a szorítás engedett, és én a hirtelen érzéstől rázuhantam volna a padlóra, ha Romolus nem fog meg. Egy hirtelen mozdulattal becsavart a takaróba, és rutinosan átkarolt, hogy ne vesszem el az egyensúlyom. Suttogást hallottam, és felkaptam a fejem.

- Romolus…- már a fiú is hallotta, felesleges volt figyelmeztetni.

-Mi a fenét művelsz Silhouette? – kérdezte egy ideges hang, majd a homályból előlépett két alak.

-Hol a csaj? – sziszegte a bal oldali, miután meglátta, hogy nem vagyok eddigi helyemen kikötve.

Nem tudom, lehet, hogy elengedték…- a másik alak arcát megvilágította a holdfény, és én felismertem benne Ziphert, a Sun Blades fiút. Körülnézett, és meglátott Romolust meg engem.

-         Héj… Mi akartuk kihozni!- nézett dühösen Romolusra Silhouette.

-         - Sajnálom, így jártál. – vont vállat Romolus. - Az én csapatomban van.

 

Erőtlenül kapaszkodtam a fiú vállába, és egy ideig elhallgattam a három ember vitatkozását.

-         Add ide a csajt.- szólt vészjóslóan Zipher, de Romolus nem hátrált meg. – Majd ha fagy! Opheliának pihenésre van szüksége, és ezt a Kék Csapatnál nem találja meg. Tehát nekem kell hazavinnem.- érvelt. – Rossz fényt vetne a csapatomra, ha ti gondoskodnátok róla.

-         Na jó, én erre nem érek rá. Gyerünk Ophelia, velem jössz. – jelentette ki Romolus, majd egy energikus mozdulattal felkapott az ölébe.

-         Erre bennem feltámadt a düh. Mert sértve éreztem magam a emiatt.

- Nem jogosít rá senki, hogy úgy kezelj, mint egy bábut!- kiáltottam, mire rátette a számra a kezét. – Észnél vagy? Mit ordítasz?

-         - Ezt azért mi sem hagyjuk annyiban!- toppantott Silhouette.

  -Igen?-kérdezte Romolus és megvetően végigmérte a nőt, aki elpirult, dühében, és idegességében. Közben letett a földre, és én azonnal összeestem. Nyomorultul éreztem magam, és bekúsztam a sarokba. Silhouette egy Flack Cannont markolászott pajzán mosollyal, és úgy tűnt, kész is használni azt.

-Szétlőjem a fejed?-kérdezte kedvesen, és meglóbálta a fegyvert.

Romolus ugyanolyan kedvesen tekintett vissza rá, szinte úgy, mint ahogyan az anya néz egy kölykére.

-         Beverjek egyet? – fuvolázta.

-         Időd se lesz felocsúdni, szépfiú, és máris kevesebb leszel két golyóval a táradban.-(Hú)

-         Jaj de vicces itt valaki…

 

Közben egyikük sem vette észre, hogy eltűntem. Még nem tudom, hol vagyok, de hamarosan rájövök. És nem fogok örülni neki.

 

-Kitépem a szempilláidat, egyenként, úrhölgyike!

-Ja, de csak miután (frappáns replika) kihúztam a beleidet a kicsi szádon át.(Fuj)(judit elképzelte)

-Aha, álmodozz csak…

-Hé, szerelmes pár!

A két veszekedő egyszerre kapta fel a fejét, és bámulta a Kék csapat dühös vezetőjét, Averice-t. Hevesen körbefordult egy 360 fokos fordulattal a pincében. Mikor visszafordult, még idegesebb volt, fején a kis erecskék kidagadtak, mint valami lüktető… izé. Na, az. Szóval, mindegy. Averice leült a földre, és meditált, hogy lehiggadjon. Mindenki csodálkozva nézte, Romolus kiszaladt a büfébe szendvicsért, és mire visszaért, már Averice is állt. Úgy tűnt, sokat kell gondolkodnia a kérdésen.

-Hol a lány?

Mindenkinek leesett az álla. Egyszerre mindenki hibás lett. És tudjuk: ha mindenki hibás, senki sem hibás.

 

-         Rám ne is nézzetek!- mentegetőzött Zipher. – Nem én tettem le a földre, hogy aztán elmászhasson. – itt vetett egy jeges pillantást Romra. (cd!) Romolus dideregve húzódott arrébb, nehogy megfagyjon.

-         Na, nem szólsz, vétkes?-kérdezte Zipher, és mindenki lassan Romolusra nézett. Silhouette sajnálkozva, nem akarta, hogy ez süljön ki. Mindenki szégyenlősen lehajtotta a fejét, csak Romolus nézett merőn Zipherre. A csend olyan nagy volt, hogy még a pislogást is hallani lehetett, és az is döngő lépteknek hatott.

A két fiú egy ideig némán fürkészte egymást, majd Averice törte meg a csendet, amikor Silhouette-hez fordult.

-Indulunk. Készülődjetek.

-De…

-IGEN?-Averice éles hangsúlya arra utalt, hogy nem vár választ, és nem tűr ellenvetést.

Romolus kicsit pánikba esett, mikor látta, ahogyan kivonul az egység.

-Na de… Nem mehettek el!

Averice visszafordult, és komoly arccal válszolt.

-A küldetés akkor járt volna sikerrel, ha a lányt el tudjuk vinni. Ez volt a feladat. De az alany eltűnt, így ez már nem tartozik a hatáskörünk alá. Minden jót.

Romolus nagyot sóhajtott, és visszament a szobájába.

 

Romolus magába roskadva ült az ágyán, mikor kopogást hallott, és beesett az ajtón óvodáskori szerelme, Sapphire. – Bejöhetek?- kérdezte a lány.

-         Felesleges volt megkérdezni, ha már úgy is beszivárogtál. –mormogta Romolus.

-         - Ja, ez igaz…- tünődött el Sapphire. – na mi van?

-         Semmi. Most nem érdekel a sokféle igeidő és ragozás.

-         Megint depis vagy, nemde, kedves barátom?-bólintott Sapphire, kezében egy Goethe verseskötettel.

-         Sakkó’ miva’?-hörgött torokhangon Romolus és bosszúsan befordult a fal felé.

-         -Ahogyan a költő mondja, mindig légy önmagad, és… tanulj sok nyelvtant.

-         -És tényleg ezt mondja?-kérdezte kíváncsian Rom.

-         Igen.-bólogatott Sapphy.

-         Akkor most jön az én mondásom: földughatja magának a nyelvtant.

-         -Romi!-rémüldözött Sapphy.-A nyelvtan fontos. Hogy fogsz szépen, szabályosan káromkodni az arénában, ha nem tudsz beszélni rendesen?

-         Sehogy.

-         De…

-         Pusztulj innen te kolisztikus, apokalipsztikus, polisztikus, pamuttakaró!

-         Nem vagyok takaró, te állat!-Sapphire már majdnem sírt. A kezében lévő könyvet görcsösen szorongatta, nem állt távol tőle, hogy hozzávágja volt szerelméhez.

-         Te kibaszott pléd.-hörögte Rom és visszafordult a fal felé. Érezte, hogy a tarkójának csapódik 200 km/h sebességgel, 16 newton erővel egy Goethe kötet.

-         Higgadj le, jó? – kiáltott Sapphire.

Rom egy ideig durcásan nézett maga elé.

-Látom, most éppen nem lehet veled értelmesen beszélni, majd visszajövök, ha újra normális leszel.- Sapphire már készült kimenni az ajtón, de Romolus visszahúzta.

-Ne menj el… Normális leszek! Csak ne menj el… Szükségem van valakire, akivel beszélhetek (jaj ez túl nyálas, gyorsan írd át! Nem jó hogy a spanom könyörög nekem).- Sapphire erre érdeklődést mutatva visszaült a helyére.

Romolus nem tudta, mit mondjon. Végül csendesen megszólalt. –Meg fogják büntetni…

-Kit?- kérdezte Sapphire értetlenkedve.

-         Hiába Sapphy. Én vagyok az oka. – Rom sötéten bámult maga elé.

-         Sapphire szomorúan nézte, majd átölelte a vállát. Felvette a földről a verses kötetet, amint az imént hozzá vágott barátjához. – Nem akartam, ne haragudj. Csak ne legyél depressziós, mert az nem áll jól.

-         Semmi baj, túlélem a könyved. – Romolus hangjából keserűség csendült ki. Sapphynak fájt így látnia barátját, és úgy érezte, segíteni kell rajta. Valami komoly dolog történhetett.

-         Na nyögd hogy mi va’ Gázsó.

 -Ophelia először megbűnhődött, azért amit tett, de most már túl nagy feneket kerítenek neki.

-Ophelia?- kérdezte csalódottan Sapphire.Azt hitte valami fontosabb dologról van szó.

-         Most pedig szó nélkül elment tőlem…- folytatta zavartalanul Rom. –Vajon haragszik rám? De miért? És most bántani fogják.

-         -Kit izgat?- kérdezte halkan Sapphire.- Hová mehetett?

-Gondolom a szobájába.- hangzott a fiú szkeptikus felelete.

-Ha ennyire izgat a dolog miért nem mész be hozzá?

-Teljesen felesleges lenne.- legyintett Romolus, majd folytatta.- Az, hogy szó nélkül ment el, minden szónál élesebben beszél.

-Akkor ne szenvedj.-sóhajtotta Sapphy lemondóan.

-         De nem tehetek mást! Ahogy elment a kék csapat, és nem találtam Opheliát, rájöttem, hogy senki számára nem vagyok fontos -itt Sapphire keze lecsúszott Romolusról, és felhorkantott, majd felpattant az ágyról. Ennyi butaságot már ő sem hallgat,(pedig elég politikai műsort nézett).

Rom észre sem vette, amint kiment a szobából. Sapphire állt egy kicsit az ajtó előtt amíg Rom  nem érti meg hogy kinek fontos igazán, addig nem tud, és nem is akar az üggyel foglalkozni.

 

Alig bírtam felvonszolni magam a szobámba, amikor lenyomtam a kilincset, szinte beestem az ajtón.A tagjaim sajogtak és zsibbadtak, de anni erőm még éppen volt hogy bemásszak az ágyamba, és elnyomjon az álom.

Arra ébredtem, hogy egy kéz simogatja az arcom. Reflexxszerűen odakaptam és megragadtam. Mire egy kellemes, bariton hang csendült a fülembe. Ha nem tudtam volna, hogy Romolus az, azt hittem volna, hogy valaki más (mondjuk egy szatír)

Mosolyogva nyitottam ki a szememt. Az órára pillantottam, ami nyolocat mutatott, fel akartam pattanni az ágyról, ám ekkor belémhasított a fájdalom, és én visszaestem az ágyra. A fiú egy tálca hamburgert varázsolt elő és az egyiket a számba tömte. Mialatt én megpróbáltam nem megfulladni, ő közben vízzel töltött meg egy tálat, és lassan belemerített egy rongyot.

-Valószínűleg most nem igazán látsz szívesen, de minthogy senki sem ápolna, és az ispotály sem, fogadna tárt karokkal lévén, hogy még mindig bűnösnek számítasz, kénytelen leszel rám hagyatkozni.

Itt felsóhajtottam reménytelen helyzetemre gondolva, és felmarkoltam még egy hamburgert.

-         Nézd Romolus. Ha azt várod, hogy most a karjaidba omoljak sűrűn rebegő szempillákkal köszönömöt dadogva, akkor ne várd. Nagyon rendes gyerek vagy, hogy gondolsz rám, de szerencsére még nem vagyok igazán rászorulva sem rád, sem másra.

Rom elmosolyodott. – Ostobán és felelőtlenül ítélkezel. Hiszen magadtól nem tudtál volna lemászni a pince faláról. És én is kockáztattam a bőrömet érted, mint ahogya kék csapat is. Bár ők nem tudom, miért.

Romolus hirtelen elhallgatott, és figyelmét továbbra is a rongy bevizezésének szentelte.

Igazán gonosznak éreztem most magamat és nem volt túl kellemes érzés. Azt is tudtam, hogy igazságtalan voltam hozzá. De én ritkán szoktam belátni, ha tévedek. Most is inkább… én is csak hallgattam. A szoba nyomasztó csendjét a reggelihez hívó síp szakította félbe. Romolus rosszkedvűen nézett fel az ablakra, majd kezembe ny